A Kádár-kori akadálymentesítés mintaprojektje volt, ma is lakják a pesthidegkúti mozgássérült-lakótelepet

Az ENSZ 1981-et a rokkantak nemzetközi évének nyilvánította, s erről Magyarországon is megemlékeztek. A hivatalos protokoll mellett – emlékbélyeg, kiállítások stb. – a mozgássérült-lakótelep ötlete alulról jövő kezdeményezésként kapcsolódott a tematikus évhez, de megvalósítása a kései Kádár-kor tipikus vállalkozásának tekinthető.

A főváros északnyugati csücske, a II. kerület külső része ma Budapest egyik legfelkapottabb kertvárosi környéke. Alig találni üres telket, az utolsó nagyobb összefüggő területre a 2019-es önkormányzati választások előtt húzták fel a Gyarmati Dezső Uszodát, amely a kapkodó kivitelezés miatt azóta is folyamatos javításra szorul. Ám az uszodától néhány sarokra egészen más léptékű utcácskák sorakoznak. A Len utca és a Pinceszer utca által közrefogott, összefüggő, kerítések nélküli területen apró, szorosan egymás mellé épített vöröstéglás, javarészt földszintes sorházak állnak: az ötvennégy lakásból álló Pesthidegkúti Mozgássérült-lakótelep tömbjei.

Társadalmi ügy

Az 1983-as kezdetektől itt élő Nász Erzsébet, az Egalitás Mozgássérültek Létbiztonságát Elősegítő Alapítvány elnöke azzal kezdi, hogy annak idején még betonozott út sem volt itt, a környék családi házai közül egy sem állt. „Szinte üres volt ez a terület, és volt abban valami ijesztő is, hogy ide fogunk kiköltözni” – teszi hozzá. Nász Erzsébet ekkor a Marczibányi Téri Állami Szociális Intézet lakója volt. Ez volt a főváros kiemelt mozgássérült rehabilitációs intézménye a nők számára, míg a férfiakat a Május 1. úti Állami Szociális Intézetben helyezték el, a Városliget szélén (ma: Hermina út).

Mindkét intézetben számos olyan fiatal élt, akik a járványos gyermekbénulás miatt kerültek ellátásra szoruló állapotba és kényszerültek elhagyni az otthoni környezetet. Azok a fiatal felnőttek, akik a rehabilitáció során képessé váltak az önálló életre, megpróbáltak kiutat keresni a korszaknak megfelelően rendkívül szigorú, nem koedukált intézményekből. A fiatalok útja innen korábban vagy a családjukhoz vezetett vissza, ahol jellemzően semmilyen akadálymentesítésre nem volt mód, vagy egy idősotthonba, ahol viszont a hétköznapi élet tűnt nehezen elviselhetőnek – nem csoda, hogy sokan saját lakásról álmodoztak.

Az 1888 óta működő Marczibányi téri intézményt a 70-es évek második felében sikerült – akkor is csak részben – akadálymentessé tenni. A tervezéssel egy friss diplomás építészt, a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) munkatársát, Polinszky Tibort bízták meg. A később többek között Csepel főépítészeként is tevékenykedő szakember lapunknak felidézte: “alig volt tudás akkoriban arról, hogyan is kéne egy akadálymentes közintézménynek kinéznie.”

„Éveken keresztül jártam a Marczibányi térre – meséli Polinszky –, rengeteg bentlakóval kötöttem ismeretséget, amire azért volt szükség, mert akkoriban szinte semmit nem lehetett tudni az akadálymentesítésről. Tulajdonképpen »végigmértem« a hétköznapjaikat, mihez mennyi helyre van szükségük, hogyan ülnek át a kerekesszékből a vécére, hogyan fürdenek. Az ápolók azt hitték, hogy valami perverz vagyok, hogy folyton ilyesmiket kérdezek a mozgássérültektől, akik többségében lányok voltak.” Az így szerzett tapasztalatokat Polinszky az 1978-ban átadott kétszáz férőhelyes új tömb építésekor tudta hasznosítani. A szakember megtervezte a Marczibányi téri intézet régi épületrészeinek és kertjének is az akadálymentesítését, de ezek átalakítása forrás és központi akarat hiányában elmaradt.

Polinszkynak az intézet lakói arról is sokat beszéltek, hogy a félretett pénzükből szeretnének kiköltözni a Marczibányi térről, saját éle­tet kezdeni, önellátásra berendezkedni. Az építész felkarolta az ügyüket, azonban kellő központi támogatás híján ez sokáig visszhangtalan maradt.

Az 1981-es rokkantak nemzetközi évével fordult komolyra a dolog; ekkor állt ugyanis a kezdeményezés élére a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) agilis mozgalmára. Wessely Vilmos közgazdászként a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium vasúti főosztályán dolgozott, de a II. kerületi KISZ-bizottságnak is a tagja volt. Úgy ismerkedett meg a Marczibányi úti intézet lakóival, hogy rendszeresen bejárt mozgássérült KISZ-tagoknak politikai oktatást tartani. Ezeken a beszélgetéseken is szóba került a költözés, az önellátó életmód, és Wesselynek sikerült elintéznie, hogy a budapesti pártbizottság is beálljon a kezdeményezés mögé. „Ezután vált a magánkezdeményezés társadalmi üggyé, az események pedig ennek hatására meglepően felgyorsultak” – nyilatkozta később a KISZ-káder a Népszavának, már azután, hogy megkezdődtek a pesthidegkúti munkálatok.

Selejtes panelek

Wessely szerepét Polinszky Tibor sem vitatja, de hozzáteszi, hogy az ő eredeti elképzelése összhangban állt a bentlakók kívánságaival, és jelentősen eltért attól, amit a KISZ, illetve a fővárosi pártvezetés nagy sietve tető alá akart hozni.

„Az integráció kiemelt fontosságú elem volt a számunkra, a párt azonban demonstratív kivitelezésben gondolkodott, erőfitogtatásban, szalagátvágásban” – mondja az építész. Így az sem számított, hogy a mozgássérültek telepi elhelyezését sokan eleve szegregációnak tartották. A pártvezetés hajthatatlan maradt, a KÖZTI pedig 1981-ben írt ki belső tervpályázatot a lakótelep építésére. Jellemző, hogy Polinszkyt – aki szakmai ta­nács­adóként vett részt a pályázat lebonyolításában – azért hívták meg, mert az országban rajta kívül senkinek nem volt elégséges ismerete az akadálymentes épületek tervezéséről.

A pályázat győztese Dévényi Tamás és Hegedűs Péter párosa lett, a tervek végső kidolgozásában adaptációs tervezőként, a leendő lakókkal folyamatosan egyeztető Polinszky Tibor is részt vett. Noha a tervekben téglaházak voltak, a KISZ selejtes panelekből akarta megépíttetni a lakótelepet. „Azt gondolták – idézi fel a későbbi Ybl-díjas Dévényi Tamás –, hogy a nagyon olcsó alapanyagból gyorsan felhúzhatják a házakat. De amikor kiderült, hogy a selejtes panelek arra sem jók, hogy földszintes házakat építsenek belőlük, visszatérhettünk az eredeti téglaépítésű terveimhez.”

A mintegy 5500 négyszögöles (kb. 20 ezer négyzetméter – a szerk.) pesthidegkúti telket jelképes összegért, 50 forint/négyszögöl áron biztosította a kerületi tanács, ám infrastruktúra alig volt, ráadásul a helyieket is feldühítette a telep építésének híre.

„Az elején a kertbérlők többször is kiszúrták a kis Polskim kerekét, amikor meghallották, hogy lakótelepet akarunk oda építeni” – mondja Polinszky, hozzátéve, hogy a Széphalom nevű terület „kapirgálós telkekből” állt, főleg hobbikertek voltak itt. Ezeket vette vissza a bérlőktől, és adta át a lakótelep-építéshez a kerület vezetése. Polinszky megjegyzi, a tanács végül is az akcióterv keretében közművesítette a környéket, tehát a környék lakói is haszonélvezői lettek a beruházásnak. A vízbevezetést a Vízművek KISZ-brigádja vállalta társadalmi munkában.

Rozmaring és Rodata

Az eredeti elképzelés szerint a hidegkúti telep csak átmeneti szállása lett volna a nagy állami intézetekből kiköltöző fiataloknak. „Nekem még úgy kellett megterveznem a lakáso­kat, hogy ott majd legfeljebb öt évet töltenek el a beköltözők” – idézi fel Dévényi Tamás, s ennek megfelelően is járt el. „A tetőteret nem terveztem beépíthetőre, és a házsorok közötti parkolórész sem arra készült, hogy ott állandó jelleggel a lakók kocsijai álljanak majd. A későbbi bódégarázs-káosz ennek a váratlan koncepcióváltásnak volt köszönhető, és tart a mai napig” – teszi hozzá az építész.

Polinszky Tibor emlékei szerint is olyan ígéretet kaptak, hogy a telep építését integrált lakásépítési akció követi országszerte, és azok a fiatal mozgássérültek, akik itt megtanulnak egyedül élni, a következő lépésben már az integrált lakásba mehetnek. „Ebből semmi sem lett, pedig a lakótelepi panelek földszinti lakásainak akadálymentesítésére is elkészültek a tervek” – jegyzi meg keserűen Polinszky.

A pesthidegkúti lakótelep végül nem állami vagy tanácsi tulajdonként épült meg, az ideköltöző fiataloknak kellett megvásárolniuk az átlagosan 55–60 négyzetméteres, akkori áron mintegy 600 ezer forint értékű ingatlanokat, amihez jelentős kedvezményeket kaptak. 1981-ben létrehozták a Mozgássérültek Lakásépítő és Fenntartó Szövetkezetét, a leendő lakóknak beugróként 50 ezer forintot kellett letenniük, de a KISZ közbenjárására kedvezményes OTP-kölcsönt vehettek fel 35 évre, a szocialista brigádok országos gyűjtéséből pedig lakásonként 210 ezer forintos egyszeri támogatás is járt nekik.

A szociális intézetekben a fiatalok ugyan a világtól némileg elzártan és szigorú szabályok között éltek, de az orvosi, ápolói felügyelet és az élelmiszer-ellátás is adott volt. Az intézményi költség 1981-ben havi 750 forintot tett ki. Ezzel szemben amint saját házba költöztek, a megélhetési költségeik a sokszorosára emelkedtek.

Az immár harmincnyolc éve itt élő Nász Erzsébet szerint ahhoz, hogy a törlesztés és az önálló élet megoldható legyen, biztos munkára volt szükségük. „A rokkantnyugdíjam akkor 1900 forint volt, és ugyanennyi a havi törlesztésem is.” Azt az illetékesek is tudták, hogy a megfelelő munkahely kialakítása szó szerint létkérdés volt. Ezért is épült meg – még a lakóépületek kivitelezése előtt – az úgynevezett foglalkoztató, a mozgássérült fiatalok leendő munkahelye. A munkalehetőségek megteremtésében ismét Wessely Vilmos vált kulcsszereplővé: a Solymári Rozmaring Termelőszövetkezettel egyezett meg, hogy számítógépes adatrögzítőként foglalkoztassák az itt élőket, sőt egy nagy értékű számítógépet is sikerült szerezni a Pénzügyminisztérium Számítástechnikai Intézetétől; így jött létre a Rodata Ügyvitelgépesítési és Szolgáltató Leányvállalat, amelynek igazgatója Wessely lett.

Mivel állami építővállalat nem vállalta téglaházak építését, kisiparosokat bíztak meg a dísztéglás, nyeregtetős sorházak kivitelezésével. A tervek szerint összesen 94 lakást kellett volna három ütemben felépíteni. 1983 augusztusára el is készült az első 40 lakás – azok költözhettek ide a Marczibányi térről, akiket a lakásszövetkezet bizottsága kiválasztott, tehát megfeleltek a „jelentkezési feltételeknek”. Ehhez önálló életre való alkalmasságról szóló orvosi igazolásra és az 50 ezer forintos önrészre volt szükség. A második ütemben már csak 14 lakás készült el, ide a Május 1. úti otthon férfi lakói jöttek. De a folytatás elmaradt, a lakótelep két fele közötti méretkülönbség és a tágas zöld terek valójában a kivitelezés félbeszakadása miatt alakultak ki.

„Az első kör a demonstrációról szólt, minden nyomott áron ment, az egész nem volt reális, de ez senkit sem érdekelt. A lényeg az volt, hogy mutogatni lehessen, hogy mi készült el, és milyen gyorsan” – jegyzi meg Polinszky Tibor, hozzátéve, hogy a második kör ehhez képest nagyon keserű volt. „A kivitelezőkön nem volt már politikai nyomás, a vállalatok hirtelen a piaci árral álltak elő, ezért az intézetből elvágyódó fiatalok valósággal sokkot kaptak. Felépült még néhány lakás, de aztán a KISZ is, meg a Fővárosi Tanács is elfeledkezett az egészről. Azokat is magukra hagyták, akik ideköltöztek, meg azokat is, akik még csak ezután szerettek volna.”

Beépülő tetőterek

„Eredetileg 75-en költöztünk a telep 54 lakásába – emlékszik vissza Nász Erzsébet –, a legtöbben évtizedek óta intézetben éltünk, izgatottak voltunk, kicsit féltünk is az önálló élettől. De több mint negyven év után azt mondhatom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy kiköltöztem” – teszi hozzá. Az előzetes félelmekkel szemben nem vált „rezervátummá” a telep, és a belvárostól való távolság vagy a kezdeti infra­strukturális hiányosságok miatt sem kellett teljes elszigeteltségtől tartaniuk.

Az viszont tény, hogy eleinte nem tudtak maguk bevásárolni, és a lakásszövetkezet Volgájával, előre leadott listák alapján hozták a telepre az élelmiszert, ráadásul a kivitelezés sem volt tökéletes, a rosszul felhúzott palatetők miatt már az első ősszel és télen súlyos gondot okozott a beázás a lakások egy részében. A rendszerváltást követően pedig több alkalommal is bizonytalanná vált a telepen élők foglalkoztatása, és az is előfordult, hogy az egyik közös ingatlant el kellett adnia a lakásszövetkezetnek – épp a Rodata csődje miatt.

De a kiköltözők többsége a nehézségek ellenére is itt maradt, sőt olyan is előfordul, hogy a mozgássérült szülő ép gyermekei élnek az örökölt lakásban. „De ma már mi vagyunk kisebbségben a telepen, mivel sokan meghaltak, és voltak, akik eladták a lakásukat. Nagyjából húsz házban él még mozgássérült, a többi épekhez került” – mondja Nász Erzsébet.

Ha körbesétálunk a telep kis utcáin, feltűnő, hogy egyre több háznak építik be a tetőterét, ami a változások egyértelmű jele. Dévényi Tamás szerint eredetileg ők is integrált életkörülményeket szerettek volna, s úgy tűnik, mindez negyven év alatt magától kialakult. „Persze jobb lenne, ha ez nem az ingatlanpiac szükségszerűségei miatt történne így” – teszi hozzá.

Felmerül a kérdés, hogy ha már itt vannak ezek az akadálymentes, földszintes, küszöb nélküli laká­sok, a kerekesszékes mozgásra szabott széles közlekedőkkel és ajtókkal, alacsony ablakmagassággal, nem kár-e, ha egészségesek veszik birtokba őket. Erre Nász Erzsébet csak széttárja a karját. „Mivel magántulajdonban vannak, nem lehet beleszólni, hogy ki kinek adja el, illetve aki megörökli, mit kezd vele. Gondolkodtunk ezen mi is, de az Egalitásnak nincs tőkéje ahhoz, hogy a környék felfutott ingatlanárai mellett kivásárolja az eladó lakásokat. Más megoldás meg nem nagyon jöhet szóba.”

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.