A kétezres évek emlékműve - A TóPARK-torzó

Budapest legnagyobb köztéri képzőművészeti installációja léptéke és látványos elhelyezkedése ellenére sokak figyelmét elkerülte eddig. Nem csoda, hiszen sokáig úgy tűnt, ingatlanfejlesztésről van szó.

Budapest legnagyobb köztéri képzőművészeti installációja léptéke és látványos elhelyezkedése ellenére sokak figyelmét elkerülte eddig. Nem csoda, hiszen sokáig úgy tűnt, ingatlanfejlesztésről van szó. A komplex építészeti és táji elemekkel operáló művet ugyanis könnyű összetéveszteni egy gigantikus beruházás félbemaradt szerkezeteivel és kommunikációs felületeivel; aki azonban jobban odafigyel, felismerheti benne az elmúlt évtized visszatekintést nyújtó és gondolkodásra késztető összefoglaló emlékművét.

Kulisszahasogató zárvány

A neokonzervatív új urbanista mozgalom által megjelenített városképekkel szinte egybeeső jövő rajzolódik ki a TóPARKban: a városokon kívül épített, de városi sűrűségű, vegyes használatú projektek rendszerint miniatűr urbánus világokat vizionálnak a zavaró meglepetések, az ellenőrizetlen közterek és a változó társadalmi összetételből származó konfliktusok kiiktatásával. A zárt egységekként létrehozott projektek azonban rendszerint zárványok is maradnak: a cégszerűen működő önkormányzás nehezen fér össze a városok szuburbiát is magukba foglaló szabadosságával. És épp a szuburbiában ki akarna ott lakást venni, ahol a belvárosias sűrűséghez nem tartozik belvárosi program, a külvárosi elhelyezkedéshez pedig nem jár saját kert és háborítatlan zöldövezeti környezet?

A TóPARK világa a gyakran az új urbanisták szemére vetett esztétikát is szépen reprodukálja: a weboldal dizájnnal foglalkozó részén látható videóból kiderül, hogy az építészekben nem lehet megbízni, mert nem értik, hogy a világlátott emberek mit akarnak, ezért az eltávolításuk után a stílustanácsadó kénytelen volt a saját kezébe venni a dolgokat. És hát mit is akarhatna mást a célcsoport, mint a szocreál és a posztmodern összeeresztéséből származó, kulisszahasogató párizsias-századfordulós historizálást Európa leghosszabb fedett sétálóutcájával? Még szép, ha már két autópálya kereszteződésénél fog lakni. Ez azért már helyi sajátosság: a tervek marketingjéhez az egyébként megnevezetlen tervezők ostorozását választani igazán elegáns gesztus.

A weboldal (a válság begyűrűzése előtti) optimista állapota is számos kérdést felvet. A zöldmezős fejlesztések esetében fellépő extra infrastruktúra- és szolgáltatásfejlesztés költségeinek finanszírozása még a hosszan elnyúló ütemezés esetében is kérdéses. Az első rossz hírekre érkező reakciókban nem véletlenül erősítették meg az autópálya-lehajtók maradéktalan befejezését - a későbbi ütemek egyre vadabb elképzelései a múzeumokról, dizájnközpontról, iskolákról, járműszerelő csarnokról és az expo pszichedelikus építményeiről ugyanis nyilvánvalóan inkább flexibilis elemek, mint komolyan vehető ígéretek. Az itt elképzelt, átlagon felüli anyagi viszonyokhoz kapcsolódó életformák azonban nem teszik lehetővé a kompromisszumok túlfeszítését, különben könnyen olyan csapda alakulhat ki, mint a perifériákon épült lakótelepek esetében évtizedekkel ezelőtt: a bevételt hozó fejlesztéseken felüli extrák elmaradása a teljes beruházás vonzerejét teheti tönkre. Hasonlóan kérdéses a lakásállomány és az irodák kapcsolata: a nem helyben dolgozó lakók, vagy az itt dolgozó, de máshol lakók számára a terület zöld innovációs életformája puszta illúzió; akik viszont nem ingáznak, azok esetében a munkahelyek és a lakóhelyek egybeesésének időtartama a kérdés. De térjünk vissza a valóságba.

A mentési próbálkozások különféle fázisai után 2010 harmadik negyedében vált nyilvánossá a finanszírozás befagyása. Az év elejére leállt építkezés folytatását illetően pedig egy júniusi interjúból azt tudhattuk meg, hogy “a finanszírozási hajlandóság megegyezik az ország megítélésével”.

Pontos mondat. Vajon ki hitte el és kinek, hogy erre a programra a már évek óta túltelített piacon szükség lesz? Elég volt a hitelező bankoknak a szövevényes tulajdonviszonyú projekt ideális paraméterű csomagja? A fejlesztőszakmának az irodák és lakóparkok évtizedes felfutása? A bérlőknek és vásárlóknak a látványtervek és a kedvező árazás?

Ha a site halott webkameráit elhagyva visszatérünk a sejtelmes vasbeton szerkezetekhez, tulajdonképpen ígéretesnek is tekinthetők a közrefogott furcsa, koncentrált terek. A befejezetlen szerkezetek semmit sem árulnak el a rájuk kőburkolat formájában leselkedő végzetről - a falak és pillérvázak pont annyira tűnnek modernnek, nyitottnak és flexibilisnek, mint egy kortárs épület esetében. Pontosabban - egy irdatlan méretű kortárs épület esetében. Ez az önmagán túlmutató, nyitott lehetőségekkel kecsegtető állapot vélhetően a TóPARK-projekt metafizikus csúcspontja: innen már csak lefelé vezethet a stílustanácsadókkal övezett út.

A mostani elképzelések szerint az irodaház 2013-ra elkészülhet - a további ütemek megvalósulása kérdéses. Ha esetleg nem így alakul, meg lehetne nyitni benne az amúgy is tervezett múzeumot, benne a kétezres évek ingatlanpiaci jövőképeivel (a kilencvenes évek vidám útonálló-fejlesztéseire más javaslatom van, elvehetetlen panorámával). Budapest minden hiányosságával együtt ebben az évtizedben felzárkózott a globális trendekhez, így ahhoz a nagy tehetetlenséggel mozgó, rendkívül gyorsan változó környezethez is, ami a komoly forrásokat mára gyakorlatilag teljes mértékben leválasztotta a felhasználásuk helyszíneiről. Ebben a környezetben a kockázatok és a következmények gyakran ellenőrizhetetlen pályákat futnak be, de a fejlesztők számára kézzelfogható közelségű globális mintákból mindenkinek érdemes lenne tanulni: a Közel-Kelet vagy Ázsia őrületes városfejlesztései, a javarészt európai irodákban tervezett gigantikus projektek közelebb vannak, mint gondolnánk. Ha ezt Budapesten nem is a megépült, hanem éppenséggel a megépítetlen beruházásokból lehet felismerni, talán az sem késő.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.