A köldök visszanéz

A modernizmus öröksége és recepciója Közép- és Kelet-Európában összefonódik a szocialista korszak emlékezetével.

A rendszer elmúlásával a szocializmus épített hagyatékára úgy tekintettek, mint társadalmi és ideológiai folyamatok lenyomatára vagy kontextusuktól megfosztott, saját esztétikumukban értelmezett műtárgyakra. A befogadó így könnyen leegyszerűsítheti a kor épületeit, és szembehelyezkedhet velük. Elég, ha a legkézenfekvőbb példára, a panelházakra gondolunk. A háború utáni lakáshiány kielégítésére, valamint az iparosodás következményeként létrejövő demográfiai mozgásra a panel lakóház volt a kézenfekvő válasz. Noha az ötéves terveket minduntalan túlteljesítette a szubvencionált építőipar, a lakáshiány folyamatosan nőtt. Ezek a lakótelepek sietve, szinte kivétel nélkül csonkán, csak „lakó”-résszel épültek meg, míg a hozzájuk tervezett kulturális és szociális infrastruktúra sehol sem valósult meg. Ez a kudarc generációkba oltotta bele a csupasz kavics-beton felület megvetését és sokszor a „modern” építészettől való irtózást is.

A másik problémakör a kort kanonizáló diskurzus, legyen az az általános közbeszéd, az építészek lassú és szelektív értelmező folyamatai vagy a politika akciói, amelyek eszközként használják a felületes tudást. De az utóbbi fél évszázadunk építészeti örökségének értelmezése még professzionális közegben is legtöbbször csak épületeken keresztül történik, amelyek szakmatörténeti helyét csak ritkán veszik számba. Mindeközben a háború utáni nemzetközi modern mozgalom mai narratívája a keleti blokk építészeti törekvéseit csak azok nyugatihoz való viszonyában vizsgálja. Ha ezeket a hozzáállásokat egymásra helyezzük, akkor megkapjuk azt a jellemző diskurzust, amely az itthoni építészettörténetet a tervezőintézetek és személyek történetein keresztül, monografikus formában, sokszor csak anekdotákra hagyatkozva, saját keretein belül értelmezi.

A hazai kutatások ezen függőleges tengelyek mentén vizsgálják a kort, és csak nagyon ritkán merészkednek odáig, hogy szélesebb, horizontális metszeteket vegyenek. A tervezőintézetek hagyománya természetesen meghatározó eleme ennek a kornak, de korántsem alkalmas arra, hogy önállóan reprezentálja azt. Hiszen pont a tervezőintézetek léte hívott életre számtalan olyan kezdeményezést, amely kilépett ezekből a keretekből, és ideig-óráig megtűrten működött és hatott. Ilyen volt a Miskolci Kollektívház vagy időben ezt megelőzve a Pécs Csoport munkája. Ezek a társaságok képesek voltak az intézeti légkört elhagyva, ténylegesen kollektíven dolgozni és pályázni. Ezekből a műhelyekből kerültek ki koruk igen progresszív tervei, amelyek nemcsak a magyar szakmai sajtó, de a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltették. A csoportok sikeréhez hozzátartozik, hogy mindig volt egy-egy személy, aki képes volt elérni a részleges függetlenséget – és amint ezek a privilégiumok megszűntek, a csoportok is felszámolódtak. De ide tartozik a Bercsényi 28–30 alternatív dolgossága is: a Műegyetem építészkollégiuma elhíresült avantgárd művészeti és zenei referenciapont volt a korban. Saját lappal, kiállításokkal és rendezvényekkel működött, ami nem sikerülhetett volna az egyetemi vezetés segítsége nélkül.

Nem csak ezekből a példákból látszik, hogy most, amikor az építészet körül már-már semmilyen szakmai párbeszéd nem zajlik, elengedhetetlenné válik a diskurzus szélesítése, a mindenkori építészet mögött húzódó folyamatok megértése. A Translation of Modernism című eseménysorozat, vagy­is a Transmodern nem az adott rendszer szimbólumaiként értett épületeket vizsgálja, hanem az építészeti munka folyamatának konfliktusaira és kihívásaira kínált alternatív, esetenként radikális válaszokat keresi. Célja a háború utáni modernizmus értelmezése és (újra)fordítása, a régió építészetének és szakmatörténetének egymás mellé helyezése. Így talált egymásra Brno, Krakkó, Pozsony, Varsó és Budapest a KÉK-ben rendezett konferencián október 31-én. A kezdeményezés egy olyan közép- és kelet-európai közös adatbázis és felület létrehozására irányul, ahol könnyen lehet tájékozódni, és bekapcsolódni a már folyamatban lévő kutatásokba (transmodern.eu). Az első lépés a Lifting the Curtain kiállítás volt, amely a Velencei Építészeti Biennálén debütált, és az­óta utazó kiállításként járja be Európát.

Az a tudáshiány és szemléleti egyoldalúság, amit a Transmodern orvosolni próbál, messze nem csupán elméleti kérdés vagy szakmai belügy – hiszen ezek teszik lehetővé, hogy a politika olykor előnyt kovácsoljon az épületek ellen fordult közhangulatból. Ahogyan arra a konferencián is hoztak példát, előfordult, hogy alapkőletétel helyett a bontás első kalapácsütése lett örömteli kampányesemény – ez történt Brnóban a privatizálás után magánkézbe került stadionokkal. Ennek ellenpontja, amikor a köz számára értékes, ám magánkézben hanyatló épület megmentéséért protestált a lakosság. A krakkói Cracowia hotel és mozi megmentése példaértékű abban, hogyan képes egy civil szervezet nyomást gyakorolni a magánszférára, és az értékekre irányítani a figyelmet. De ahhoz először fel kell ismerni őket.

A szerző építész. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.