„A tájépítészet mindig a politika eszköze volt”

15 éve kezdték a Millenáris Parkkal. Miután megfordultak Wermer András félelmetes dolgozószobájában, jöttek a kis költségvetésű munkák, a külföldi bemutatkozás, a Zsolnay Negyed és a magyar valóság, a Teleki tér és a közösségi tervezés. A tájépítészet határait feszegető csoport tagjaival beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az Újirány 2000-es alapításakor sok tájépítészetre szakosodott iroda létezett már Magyarországon?

Szohr Gábor: Persze. Működött a Land-A és a Pagony, amit mi úgy fordítottunk le, hogy létezik a tájépítészeti Finta és Makovecz, a geometrikus és az organikus. Dolgozott Hlatky Kati, Pirk Ambrus, a nagyok, erejük teljében lévők. Török Péter tervezte a Nemzeti Színház kertjét. De szerencsénk volt, mert még nem volt nagy a verseny.

MN: Ma milyen irányzatok léteznek?

Tihanyi Dominika: Kialakulóban van egy globális tervezési attitűd, a tájépítészek látják, hogy mi történik a világban, és kezdik azokat a trendeket követni – kicsit talán minimalista irány ez. Ahogy megjelennek a katalógusból válogatott termékek, még inkább globalizálttá válik a térépítészet is. De nagyon sok múlik a megrendelőn. Az idei Tájodüsszeia – az elmúlt öt év tájépítészeti munkáit bemutató kiállítás – is mutatja, hogy manapság sok az önkormányzati megrendelés, de az igény észrevehetően a reprezentatív terekre irányul. Ezen mérhető az európai és a magyar tájépítészet elmozdulása egymástól, mert ott már nem a reprezentáció a fontos. Nem a dizájn révén mondják meg, hogy milyen legyen a tér, hanem sokkal finomabb eszközökkel élnek. Inkább éltetik vagy újjáélesztik a parkokat: az emberek aktivizálásával. Hagyják élni a természetet.

MN: 2013-ban a csoport egyik alapítója, Kovács Árpád megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Ez azt jelenti, hogy a magyar politika kezdi elismerni a tájépítészetet?

SZG: Az elmúlt négy évben a politika nagyon megszerette a tájépítészetet. Gondoljunk csak a Várkert Bazárra, a Kossuth vagy a Széll Kálmán térre és más nagy budapesti közterekre.

TD: A tájépítészet mindig is eszköz volt a politika kezében. A hatalmi reprezentáció tekintetében érdemes felidézni Versailles túldimenzionált kertjét. François Mitterrand is reprezentatív céllal támogatta a dizájnt, de az ő esetében a progresszivitás támogatása volt a reprezentáció fő eszköze, ami értékteremtéshez vezetett. Nálunk ma túlnyomórészt konzervatív szemléletű a politikai megrendelésre készülő dizájn.

MN: Melyek a munkásságotok mérföldkövei?

TD: A Millenáris Park először is. Utána rögtön megcsináltuk a Szépvölgyi úti HVG-parkot, egy landart-szerű koncepció alapján. 2003-ban meghatározó volt nekünk a Közben c. építészeti kiállítás a Műcsarnokban, amit Londonban és Glasgow-ban is bemutattak. Mi terveztük és kiviteleztük az installációt. A Budapest Plázs tervezése is nagy hatással volt ránk. Dizájnügyileg alig kellett tenni valamit, mert amint lezárták a rakpartot, az emberek azonnal elkezdték használni. Ott is mi csináltunk mindent, a saját kezünkkel.

SZG: Az Obiba mentünk műanyag csőért, és dekornak használtuk. Később is arra törekedtünk, hogy kibővítsük az építészet-tájépítészet kereteit. Élhető tereket hozunk létre, közparkot vagy kertet, amibe belefér az installáció is.

TD: Érdekes, hogy milyen sokat kellett várni arra, hogy igazi mészkövet használhassunk a munkánkban. Ez a dunaharaszti Laffert-kúriával érkezett el, és óriási élmény volt. Mindig okoskodni kellett egy kicsit a térszervezéssel, hogy úgy is működőképes legyen a tér, ha kevés pénz volt rá.

MN: Hogy sikerült az első Orbán-kormány idején, egyetemistaként a talán legizgalmasabb állami projektre megbízást kapni?

TD: Az egyik csoporttársunk, Lendvai Gábor diplomamunkája volt a Ganz-gyárterület tájépítészeti terve. Rengeteget sertepertélt a területen, bejárt a vagyonkezelőhöz régi terveket tanulmányozni. A vagyonkezelőt elkezdte érdekelni, hogy mit gondol a témáról egy fiatal tájépítész. Egy délután telefonált Gábor, hogy azonnal menjek le a Moszkva térre, tök jó munkáról van szó. Elrohantunk egy megbeszélésre, ahol közölték, hogy akkor négy nap múlva kérnek egy tervet. A negyedik napon telefonáltunk, hogy kell még egy nap. Öten álltunk neki, Kovács Árpival, Muszbek Johannával, Pozsár Petivel.

MN: A Millenárisra kiírt tervezési pályázat akkor már lezárult?

TD: Olyannyira, hogy készen volt a kertterv is. Ám azt mondták, annál nagyobb dobással akarnak indítani. Az előző tervezőket korrektül kifizették, és elindult a mi ügyünk. Azelőtt nem jártunk többkörös egyeztetéseken, azt sem tudtuk, hogy újra és újra prezentálni kell a tervet. A harmadik forduló Wermer Andrásnál volt. Fölmentünk a lépcsőn, egy „Happy End” feliratot láttunk, még poénkodtunk is rajta. Nem voltunk képben, a politika ilyen mélységben egyáltalán nem érdekelt minket. Wermer ott állt egy nagy asztalnál, kérdezte, tudjuk-e, hol vagyunk. Naiv 23 évesek voltunk. Persze később felmerült, hogy el szabad-e vállalni ilyen jellegű feladatot, szabad-e bármilyen módon közel kerülni a politikához. Azóta már tudjuk, hogy a közterek közpénzből, a köz számára legtöbbször választásokra készülnek el, és mi ebben a folyamatban arra törekszünk, hogy összességében jól süljön el a dolog.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.