Csinos kockák

Ezúttal nem a Rubik-kockára kell gondolni, de ezt az album címlapja rögtön világossá teszi. „Felforgató díszítések a szocializmusban” – valahogy így fordítható le a kétnyelvű (angol és német) kiadvány alcíme.

Miután egy svájci kiadó jelentette meg, magyar szöveg nincs, de végül is ezek a képek senki számára sem idegenek, aki járt már Budapest külső kerületeiben, vidéken pedig a hatvanas évektől kezdve egész falvak képét határozta meg a „magyar kockák”, a glédában álló kockaházak sora, amelyet alig színesített néhány régebbi, nem négyzet alaprajzú épület. Sőt, Szegeden még Kockaház utca is van mindmáig a térkép szerint.

Katharina Roters albuma a rövid kísérő tanulmányokkal (a szerzők: Hans Böhringer, Prakfalvi Endre, Szijártó Zsolt, Szolnoki József) azonban nem erről az egyhangúságról „szól”, hanem arról, hogy milyen díszítési megoldásokkal igyekeztek egyes tulajdonosok színesíteni, egyedivé alakítani a házukat. Az ízlésbeli állásfoglalást messze elkerülve, lehetőleg minden egyéb tényezőtől függet­lenítve. Sehol egy ember, sehol egy jármű, egyetlen képen villan fel valami rózsaszín gyerekruha és egy pár gumicsizma. Mintha örökké télutó volna, amikor az olvadó hó már magával vitt koszt és szemetet, és az új elpiszkolódás előtt frissen ki volna mosakodva az utca, a füves árokpart. Igaz, a kockaház önmagában is kirakat a maga utca felé forduló két ablakával, amelyen át – még ha virtuálisan is, és főleg a gyanítható eredeti funkció értelmében, hiszen a redőnyt többnyire lehúzták – a házépítésben megmutatkozó szorgalmukat, környezetük csinosan tartásában megjelenő rendszeretetüket demonstrálnák a lakók. Csupa „tiszta udvar, rendes ház” a korabeli önkéntes mozgalom analógiájára, bár egyiket sem díszíti a legkiválóbbaknak dicséretképpen adományozott piros betűs bádogtábla.

Egy múltbeli, változóban, alakulóban lévő, élettel teli állapot jelenkori kimerevítése az, amit látunk, úgyhogy nincs mit csodálkoznunk a biciklikormányra akasztott kannák, a darálóból hozott liszteszsáknak való kézikocsik vagy talicskák, gumikerekű lovaskocsik, netán agronómusi, téeszelnöki homokfutó hiányán.

Ebben az időtlenségben kétségkívül új értelmet nyernek a néha megmosolyogtató, máskor kissé elborzasztó szín- és formakombinációk, a kissé lekezelő hangulatú „lesüllyedt kultúrjavak” kifejezéssel illethető „népi absztrakt” ornamentikai elemek, azok a háromszögek és körök, amelyek a hatvanas évektől árasztották el az országot fusizott virágtartók és térelválasztók, kerítéselemek, fali díszek formájában. A kör nem, de a háromszög igencsak ráült a homlokzatokra, néha kifejezetten arcformájúvá alakítva őket, aminél erőteljesebb egyénítést már elképzelni sem lehet.

Csakhogy építészek, művészettörténészek és szociológusok egyetértő véleménye szerint az egyéniséget, a „szubverziót” nem is a díszítés, hanem maga az épület, a kockaház jeleníti meg. A pártállami lakásépítési koncepciók ugyanis a (minél) többlakásos, állami építésű lakóépületek szaporodását szorgalmazták – a városiasítás szándékával is. Csakhogy az igények nyomásával az utasításos gazdaság építőipara nem tudott lépést tartani, így a magánerős építkezés súlya már az ötvenes évek közepétől csak nőtt, az építési tervrajzok pedig a szűk telkek adottságaihoz alkalmazkodtak. Vagyis a kockaházak egyformaságát nem lehet az állam nyakába varrni. „Olyan legyen, mint a szomszédé!” – hangzott a falusi építőmestereknek adott leggyakoribb utasítás, a megvalósulást pedig az is befolyásolta, hogy éppen árultak-e ilyen vagy olyan anyagot a közeli Tüzép-telepen. Nem mintha az állam ne kínált volna föl több típustervet is, ezek felhasználása azonban nem is karcolta a kockaházak hegemóniáját. Így aztán a falvak képe sok esetben karakteres módon és teljes mértékben átalakult. A végeredmény csak sokkal később mutatkozott meg a maga teljességében, amikor az olykor éveken át pucolatlanul álló házat végre be tudták vakolni, a növényzet pedig növekedni kezdett, tovább fokozva a porták egyedi jellegét. De nemcsak a falvak alakultak át: városok külterületein is egész teleksorokat mértek ki, amelyek olykor elkülönülő kertvárossá fejlődtek. Ezeket a rendszerváltás után tulajdonoscserék, átépítések alakították tovább, zsúfolták tele a telkekhez képest aránytalanul robusztus épületekkel. Az új, ízlésgyilkos épületekhez képest az egyéni díszítésű kockaházak esetlen bája több egyéniséget sugall: Katharina Roters jól tette, hogy összeállította ezt a történelmi albumot. Kár, hogy magyarul nem olvashatók a kiegészítő szövegek.

Park Books, 2014, 171 oldal, 9500 Ft. A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.