Eltűnik a Belváros meghatározó üzletháza

Az 1970-es években fogtak hozzá a pesti belváros újjáépítéséhez és rendezéséhez, de csak másfél évtizeden át tartott ki a lendület: a tervek egy része az asztalfiókban maradt – örökre. Ma már a megvalósult elképzelések is eltűnőben vannak, a korábban annyit kritizált későmodern építészet a szemünk láttára válik történelmivé.

Lebontják a Váci utca és a Régi posta utca sarkán álló Fontana-házat, hogy helyébe újat emeljen az új tulajdonos, derült ki tavaly októberben. A terv nem váltott ki ellenkezést, indulatokat, ami az elmúlt évek bontásainak tükrében cseppet sem meglepő; a műemlékvédelem gyakorlatilag megszűnt, a civil, szakmai vagy akár önkormányzati ellenállás is pusztába kiáltott szó. Ráadásul a Fontana-ház nem volt sem népszerű, sem annyira régi, hogy fájdalmat okozzon az eltűnése. Pedig az 1984-ben épült „bevásárlóközpont” nemcsak a legmenőbb áruháznak számított a maga korában, de szimbolikus épületnek is; a belvárosi újjáépítés afféle kvintesszenciájaként az 1987-ben elhunyt építész, Vedres György (lásd keretes írásunkat) egyik legfontosabb műve volt. Egy kiérlelt, bár nehezen szerethető koncepció kulcsépülete.

Foghíjas séta

A Fővárosi Tanács 1965. március 17-én hagyta jóvá az V. kerület rendezési tervét, alig fél évvel az új Erzsébet híd átadása után. Ekkor már a Váci utca északi felét lezárták az autóforgalom elől, így a tervben is nagy hangsúlyt kapott a terület „reprezentatív” jellege; külön kiemelték, hogy a belvárosi üzletek portáljait, felszereltségét „világvárosi színvonalra kell emelni”, illetve azokat a helyiségeket, amelyek nem üzletként működnek, át kell alakítani a kereskedelem számára. Az ezzel kapcsolatos aprómunka a terv elfogadása után megkezdődött, de komolyabb, ráadásul az eredeti elképzelésekkel nem is harmonizáló lépésekre csak évek múlva került sor. 1968-ban megkezdődött ugyanis a Vörösmarty téri, a Petőfi Sándor utcai és a Martinelli (Szervita) téri, háború pusztította telkek beépítése irodaházakkal, ami teljesen ellentmondott a „sétálóutca” iránynak. Az már kevésbé, hogy ugyanekkor hirdették ki a „Belvárosi üzletközpont” elnevezésű tervpályázat eredményét, amely a Váci utca és a Régi posta utca sarkán lévő telek és környezetének beépítését célozta meg. „Játék volt ez – igazi építészi játék – ahol Prosperóként végigjárva az adott utakat, intésre tárultak ki rejtett belső terek, föld alatti varázskocsmák, házak között lebegő kilátók, éttermek föld alá és föld fölé bújva és ki nem fogyva az építészeire formált pesti ötletekből” – írta a szaksajtó a pályázatról, de mintha azt sugallta volna, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni.

Kapsza Miklós és Schall József győztes terve már-már sci-finek tűnt abban az időben: az építészek a telekre szánt áruház mellett a Duna-parttól a Petőfi Sándor utcáig tartó fedett bevásárlósétányt, illetve a Párizsi udvarból kiinduló passzázsrendszert is kidolgoztak a legapróbb részletekig. „A terv nagyon szép – elsősége egyértelmű volt –, megoldott földszinti és emeleti térkapcsolásai, alagsori játék-, söröző- és tekebarlangjai, a Váci utca feletti kilátó eszpresszója a régi és új harmonikus építészi megfogalmazása” – értékelte a zsűri a nyerteseket, ám az igazi meglepetés az volt, hogy az illetékesek is komolyan vették a pályázatot, és a Fővárosi Tanács már 1969 nyarán jóváhagyta a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) vonatkozó beruházási javaslatát. „A tervpályázat nyertesei, Kapsza Miklós és Schall József – akikhez utóbb még Vedres György csatlakozott – a meglévő épületekkel jól harmonizáló, de ugyanakkor napjaink szemléletét tükröző, korszerű építészeti együttest alakítottak ki” – írta a Magyarország című hetilap annak alkalmából, hogy a „végső terv” 1970 áprilisára tanácsi határozattá érett, konkrét határidőkkel, költségvetéssel. És persze szanálásokkal – 45 üzlet, műhely és raktár, 30 lakás, illetve a Váci utcában álló földszintes üzletházak eltüntetésével számoltak. Az akkori tervek szerint a „Belvárosi üzletközpontnak” – ami nem az áruházat jelentette, hanem a boltokkal teli Váci utcát és a passzázsrendszert is – 1976-ra teljesen el kellett volna készülnie.

A metró jegyében

A Belváros valóban átalakult 1976-ra, de nem a Váci utca megújulásától, hanem a már említett irodaházdömpingtől, amit a Martinelli téren még egy ormótlan, hét emelet magas parkolóházzal is megfejeltek. Noha abban az időszakban köztudottan nem álltak rendelkezésre megfelelő minőségű építőanyagok vagy a modern technológia eszközei, az épületeknek az esztétikai megítélése – a korlátozott lehetőségek ellenére is – megosztotta az építész szakmát. Ennek ellenére a „mérleg” inkább pozitív volt, hiszen az 1960-as évek végéig ritka lepusztult képet nyújtott a Belváros. Ám ezeket az építkezéseket többnyire nem előzte meg semmiféle pályázat, és az 1969-es beruházási javaslattal sem voltak összehangolva. Persze ez nem sokat számított, hiszen a BUVÁTI 1975-ben újabb tervet dolgozott ki, a „Belváros intézkedési tervét”, amelyben a Váci utca helyett immár a 3-as metró átadása volt a legfontosabb elem, ami végeredményben a Felszabadulás térnek (Ferenciek tere) és környékének teljes átépítését eredményezte; 1980-ig nemcsak gyalogos-, de közúti aluljárók is épültek, díszburkolat került a ferences templom elé, árkádosították a Kossuth Lajos utca és Petőfi Sándor utca sarkát.

A „Belvárosi üzletközpont” ügye azonban csak annyit haladt előre, hogy a Kígyó utcából sétálóutca lett, illetve megnyílt az a Párizsi udvarból induló passzázs is, amely a Kígyó utcát a Haris közzel, illetve a Petőfi Sándor utcával kötötte össze. Noha e látványos változások nyomán valóban más lett a környék, a Váci utcai foghíjtelkek beépítése csak ekkor kezdődött. De 1982-ben Vedres György – aki a BUVÁTI belvárosi átalakításainak építészeti felelőse lett és végül az ő tervei alapján épült a későbbi Fontana-ház – már arról számolt be a Magyar Építőipar című lapban, hogy hamarosan véget érnek az építkezések. „A Váci utca és a Régi posta utca sarkán, az üzletközpont első nagyobb létesítményszakaszán már a szakipari munkákon dolgoznak, és a koncepció szerinti továbbépítéshez is elkészültek a csatlakozó szerkezetek.” De a lassan felépülő áruház már egyáltalán nem emlékeztetett a korábbi nyertes pályázatban szereplő, Ádámnak és Évának nevezett áruházakra, amelyek között 1968-ban még afféle pihenőparkot képzeltek el az építészek. Vedres tervében a négyszintes áruházból magasodik ki három nyolcemeletes tömb, amelyekbe lakásokat képzelt az építész, aki említett írásában arra is kitért, hogy „a környezet előkészítése és az épület szerkezetei már úgy készültek el, hogy tartalmazzák a szomszédos létesítményszakaszok felé az egységes programterveknek megfelelő funkcionális és formai csatlakoztatásokat”.

Volt, nincs

A Fontana-házat, akkori nevén az Aranypók–Konsumex divatáruházat 1983. július 4-én Nyírő Rózsa, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese adta át. Az építkezés hat évig tartott, 355 millió forintba került, és a nyolcemeletes „tornyokat” lakók helyett végül irodisták foglalták el. A megnyitó idején a szomszédos telkeken még javában zajlott a munka. Az áruház mellé a 224 szobás Taverna Hotelt, azzal szembe pedig újabb irodaházat építettek, mindkettőt Finta József tervezte, és mindkettőt 1985-ben adták át. Ezzel nagyjából be is fejeződött a „Belvárosi üzletközpont” projekt. Az építők levonulásával a Váci utca ezen rövid szakasza valóban szintet lépett, színvonalas sétálóutcává vált, és aki csak ezt látta Budapestből, okkal gondolhatta, hogy a szocializmusban is lehetséges az árubőség, a minőségi kínálat. Ám mindez a rendszerváltás után ugyanúgy okafogyottá vált, mint a nyugati turisták Váci utcába terelése, és egy idő után már az a kiskereskedő sem érezhette magát az élet császárának, akinek itt volt butikja vagy ajándékboltja; elsőként azok húzhatták le a redőnyt, akik a (soha be nem fejezett) passzázsokban működtek. Ugyanekkor számos világcég nyitott üzletet a Váci utcában, de a főszerepet a vendéglátás vette át, egészen pontosan a lehúzós vendéglátás, aminek nyomán az ezredfordulóra Budapest belvárosát több idegenforgalmi kiadványban is veszélyes helynek minősítették. Ennek ellenére a Váci utca és környéke ma is a legnépszerűbb fővárosi turistacélpont, de régóta senki nincs, aki felelősséggel tartozna az arculatért.

Ez lehet az oka annak is, hogy a 2000-es évektől szinte észrevétlenül elkezdődött a felszámolása mindannak, ami korábban belvárosi fejlesztés címén zajlott. Megszüntették a Ferenciek terén a közúti aluljárókat, lebontották a Vörösmarty téri ORI-székházat, a Szervita téri iroda- és parkolóházat, a belvárosi távbeszélőközpontot a Petőfi Sándor utcában, a Párizsi udvar passzázsa pedig egy keskeny folyosóvá vált.

Ebbe a sorba illeszkedik most a Fontana-ház lebontása is, ami azért különösen fájó, mert Vedres György műve azon kevés 20. század végi belvárosi épület közé tartozott, amelyet nemcsak a szakma, de a közönség is szeretett. Ráadásul annak tükrében, hogy a bontások után felhúzott épületek – a 2006-ban átadott Vörösmarty 1 üzlet- és irodaház a Vörösmarty téren, az átadásra váró Emerald Residence apartmanház és butikhotel a Petőfi Sándor utcában, illetve a Szervita Square Center a Szervita téren – jellegtelenebbek elődeiknél is, sok jót nem várhatunk. Már csak azért sem, mert ezek a más környezetben talán jól mutató épületek – az immár bevett gyakorlat szerint – úgy születtek, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek magyar építészetének jellegzetes műveit, köztük Vedres György munkásságának legjavát tették, teszik értük a földdel egyenlővé.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A cikk a Magyar Narancs honlapján jelent meg.