Eltüntetett történelem

A hazai építészetben immár nagyobb visszhangot váltanak ki a bontások, mint az építkezések. A „megsemmisítési mániának” nem tudjuk a pontos okait. Hirtelen szükség lesz a telkekre? Vagy az illetékesek meg akarnak szabadulni valamitől, ami állandó jelenlétével a múltra emlékeztet?

Lelki válság

Amikor 2016-ban felröppent a hír, hogy a Virág Csaba 1979-ben épült villamos teher­elosztóját bontásra ítélte a kormány a budai Várban, az építészszakma tiltakozott (lásd: Kézműves high-tech, Magyar Narancs, 2016. július 28.), és egy ideig úgy tűnt, hogy sikerrel járt. De 2018-ban, egy belügyminisztériumi levélből már az derült ki, hogy a maga nemében kivételes épület mégis útban van. A kerület főépítésze szívesen megtartotta volna – ha történetesen az ő illetékességi körébe tartozik –, de Virág épülete egy kiemelt kormányberuházással elbarikádozott politikai terrénumhoz tartozik, amelyhez nincs semmi köze sem a közvéleménynek, sem a szakmának, beleértve a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) szintén tiltakozó Magyar Bizottságát. Igaz ugyan, hogy 2007-ben az épület elvesztette korábbi funkcióját, de a lehetséges átalakítás terveivel még 2013 táján is foglalkozott a két évvel később elhunyt Virág Csaba, majd egy kollégája, Szabó Tibor kereste az átriumos irodaházzá formálás lehetőségeit.

Két évig nem történt semmi, de 2020 tavaszán, a koronavírus betörését követően egyik napról a másikra deszkák mögé került az épület, majd rövid idő alatt el is tüntették a legnagyobb részét. Sok építész ment el e „temetésre”, vagyis utoljára megnézni azt az épületet, amelyet a hetvenes évek végén, ugyanilyen döbbenten bámultak, csak éppen csodálkozva, örömükben, hogy egy világszínvonalú épület került a Vár historikus környezetébe – a korabeli szegényes műszaki-építőipari feltételek ellenére. A független sajtóban megjelent cikkek arra utalnak, hogy a villamos teherelosztó elpusztítása a hazai építészetben olyasféle lelki válságot okozott, mint majdnem húsz éve a Nemzeti Színház Erzsébet téri építkezésének leállítása, majd a „nemzeti gödör” létrejötte.

És a teherelosztó lebontása csak egy állomás volt a közelmúltban megsemmisített építészeti emlékek sorában. Évek óta tétlenül nézzük, városlakók, építészek és döntéshozók, hogy szétrohadnak jobb sorsra érdemes, néhány évtizede sikernek kikiáltott építmények. Az 1977-ben megnyitott Planetárium régóta zárva van, Farkasdy Zoltán 1969-es Olimpia szállóját a 2018-as elbontása táján mint horrorfilmdíszletet emlegették, holott a hatvanas évek szállodaépítészetében ritka példája volt annak a skandináv modernizmustól eltanult fogásnak, hogy miként lehet egy 180 szobás monstrumot finoman belesimítani a természeti környezetbe. Egykor itt készültek föl a magyar sportolók a müncheni olimpiára; tavaly óta park van a helyén.

2020 nyarán rekordot döntött a bontási őrület, a többi közt lerombolták a kétszeres Ybl-díjas Pázmándi Margit 1985-ben átadott Somlói úti épületét, amely a Munkásőrség székháza, majd a Balassi Intézet központja volt. Majd a teherelosztó után néhány hónappal lebontották Virág Csaba egy másik alkotását, a balatonfüredi vitorláskikötő klubházát is, amely teljesen más léptékben, de ugyanannyira eredetinek és előremutatónak volt tekinthető, mint a várbeli épület; egy életérzés szimbóluma volt, egyúttal az akkori rendszer dacára is szabad szellemiségben született műalkotás. Igaz, hogy a karcsú lépcsőháztornyú, eltolható üvegfalú, faborításos épületet renoválni kellett volna, de úgy tűnik, ez fel sem merült. Nyár közepén néhány nap alatt végzett vele egy bontógép, hogy szabaddá tegye a helyét egy újabb jellegtelen szállodának. A teherelosztó helyére pedig – az illetékes Belügyminisztérium megfogalmazásában – „új, a historikus környezetbe illeszkedő épületet kell tervezni”.

Virág Csaba tizenhat éven át tanított a Budapesti Műszaki Egyetem építészettörténeti tanszékén. Volt fogalma a stílusokról, ahogy arról is, mit jelent az illeszkedés. Az ugyancsak a budai Várban álló, 1960-ban épült Fehér Galamb háza (Szentháromság utca 9–11.) üvegpanel homlokzatával, annak arányaival a középkori fachwerkes építészeti kultúra hatását ültette át, s mai szemmel szinte hozzá­öregedett a szomszédjaihoz. Ahogyan a Vár háborús foghíjainak emblematikussá lett beépítései, Jánossy György 1963-as lakóháza a Tóth Árpád sétányon és Farkasdy Zoltán Úri utcai és Dísz téri épületei is szépen megtapadtak a gótikus, barokk és neobarokk környezetben. Vajon ezeknek a házaknak is el kell tűnniük hamarosan, hogy ne zavarják meg a Vár most formálódó identitását?

De persze nemcsak „odafent”, a Várban vannak bizonytalan sorsú, valaha értékesként elismert, mára hirtelen megutált házak. Például Reimholz Péter és Lázár Antal 1974-ben elkészült Domus Áruháza, amely 2007-ben bezárt, majd 2012-ben védetté nyilvánították – hogy ez mennyit ér, az már többször kiderült, például a Közvágóhíd esetében, vagy a Lónyay utca 26. alatti, 180 éves, műemléki védelmet élvező lakóház esetében. Az egykori Domus Áruház körül évek óta nagy a csend, és nem lenne meglepetés, ha egy nap már csak bontási törmelék heverne a helyén.

Mi marad?

Ma már szinte kizárólag az építészettörténettel foglalkozók tudják, hogy ezek a „ronda” házak valaha közel voltak a világ élvonalbeli építészetéhez. A hetvenes évek második felében, egészen pontosan a párizsi Pompidou központ 1977-es átadásával berobbant high-tech irányzat tudatosan szakított a korábbi építészeti felfogással, és láthatóvá tette a házakat működtető gépészeti és funkcionális elemeket. Nálunk Virág Csaba reagált elsőként erre a lehetőségre, és a szocialista hiánygazdaság építőipari körülményei között is olyan házakat tudott megvalósítani – nemegyszer úgy, hogy maga szerkesztette a függönyfalat tartó fémrasztert alumíniumcsőből –, amelyek felvették a versenyt a nemzetközi építészet akkori csúcseredményeivel. Persze az itthoni közegben ez igen mérsékelten jött át; ha Virág Csaba valóban megkapta volna azt az elismerést, ami egy útkereső, őszinte és merész tervezőt bátoríthat, elképzelhető, hogy a Kálvin téri épületével (Kálvin Center, 1997–2003) sem kellett volna olyan kompromisszumokra kényszerülni, amit a megvalósult ház mutat, és ami olyan vad vitákat kavart a kétezres évek elején. De nem így történt. Virág 1968-ban és 1974-ben kapott Ybl-díjat egy ruházati raktár és az MTV 4-es stúdiójának tervezéséért. Minden, ami az életművében igazán fontos, a Fehér Galamb ház, a teherelosztó, az MTI naphegyi székháza, vagy az óbudai tévéstúdió, a két folyóiratra korlátozódó korabeli szaksajtóban maradt. Az MTI-székház ugyanakkor épült – 1991-ben –, amikor Londonban Richard Rogers háza a Lloyd’s biztosító számára egy középkori utcában, egy gótikus templom közelében. De amíg London befogadta az új gondolatokat, Budapest csak arra figyelt, hogy milyen „ormótlan” a naphegyi épület. És ugyan a high-tech mint stílus is elmúlt, akárcsak a historizmus, de ha az egyik emlékeit megtartandónak ítéljük, a másikat miért nem?

Az építészettel az a baj, hogy helyigényes, nem tárolható múzeumban, nem archiválható. Nem tehető félre csak úgy. Ha megtörténik a bontás, ha könnyebb lehasítani magunkról a korábbi személyiségünk nyomait, mint együtt létezni azokkal, ha a korábbi utcaképhez való illeszkedés nem az arányok és léptékek, ritmusok és harmóniák folytatását jelenti, hanem mimikrit, hamis álarcot, durva korhamisítást, akkor fel kell készülnünk arra is, hogy ami most új, az is nagyon hamar elavulttá válik. És az álarc úgy fog folyamatosan cserélődni, hogy egy idő után elképzelésünk sem lesz arról, hogy valaha mi volt alatta.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.