Ez volt a Kádár-korszak legsikeresebb vállalkozása a lakáshiány enyhítésére
Negyven éve fejeződött be a Kádár-korszak első nagy – majd’ huszonöt évig húzódó – lakótelep-beruházása. Kezdetben téglaházak épültek, amelyekben még cserépkályhával fűtöttek, a végén már nagypaneles toronyházak.
„A kerületünkben folyó építőmunka jelenlegi legdöntőbb része a Mária Valéria-telep felszámolása. A Budapesti Városi Tanács Építési Osztályával együttesen, még ebben az évben ezt végre is hajtjuk. A régi nyomortanya, a földbe rejtett fabarakkok helyén egészséges, napfényes munkáslakásokat építünk” – jelentette ki Tóthegyi József, a IX. kerület tanácselnök-helyettese 1951 augusztusában a Fővárosi Napló című lapnak, ám ha ezután a helyszínre sietett volna szemrevételezni a „felszámolást”, az ott élők valószínűleg meglincselik. Budapest legismertebb nyomornegyede ekkor már több mint harminc éve működött, és az első szanálásra vonatkozó terv csak egy évvel később született, az is határidők nélkül.
Álmodik a nyomor
Valaha lőtér volt az Ecseri út, az Üllői út és a Határ út kijelölte területen, de 1916-ban, amikor a kórházakban már nem fért el több sebesült, tábori egészségközpontot állítottak fel itt. A Mária Valéria barakk-kórháznak nevezett létesítmény építményeit Károlyi Mihály alatt kezdték el szükséglakásokká alakítani, elsősorban hadirokkantak számára, de a Tanácsköztársaság idején már egész családokat is elhelyeztek a leválasztott barakkokban. Az ekkor már Mária Valéria-telepnek nevezett terület igazán zsúfolttá azután vált, hogy Trianont követően sok menekült próbált itt otthonra találni, ami persze képtelenség volt. 1920-ban a telep 1033 egyszobás, komfort nélküli lakásaiban mintegy nyolcezer ember élt. Ugyan kezdettől fogva napirenden volt a felszámolás, a következő húsz évben tovább épült, a harmincas évekre a szükséglakások és viskók száma meghaladta az 1700-at. A helyi közbiztonság állapotát jól jelzi, hogy e viszonylag kis területen a II. világháború végéig három rendőrőrs is működött.
Noha a kommunisták már 1945-ben úgy emlegették a telepet, mint az úri Magyarország kegyetlenkedésének élő példáját, a következő tíz évben inkább szemérmes hallgatással próbálták kezelni a Mária Valéria ügyét.
1956 szeptemberében a budapesti tanácselnök, Pongrácz Kálmán – aki Ferencváros országgyűlési képviselője is volt – meglátogatta az ott élőket. Igaz, hogy addigra már „csak” 254 család élt a telepen, de Pongrácz legfeljebb azzal vigasztalhatta őket: immár eldöntött tény, hogy a következő ötéves terv időszakában lebontanak itt mindent. Már tavasszal arról cikkeztek, hogy „a Mária Valéria-telep barakkjai helyén épülő új városnegyed építkezése megindult”. Csakhogy az nem itt, hanem az Üllői út túloldalán kezdődött, így Pongrácz jobb híján azt javasolta, hogy a lakók jelöljenek ki egy öttagú bizottságot, és írják meg hogy „milyen sürgető feladatok várnak megoldásra”, ő pedig ígéretet tett arra, hogy a lehető leggyorsabban intézkednek.
Ahol az utcáknak nincs nevük
Bizonyára váratlanul érte az itt lakókat, hogy a forradalom leverése utáni zavaros időkben a hatóságoknak arra is volt gondjuk, hogy megkezdjék a kiköltöztetést. A korabeli propaganda ezt a múlt feletti győzelemként tálalta, de közben a telepiek jelentős része hajléktalanná vált, miután 1957 októberében megjelentek a buldózerek, hogy eltakarítsák a barakkokat. De voltak olyanok is – írta ekkor az Esti Hírlap –, akik „a modern, tiszta lakást nem akarták elfoglalni, és továbbra is az elhanyagolt viskókban akartak lakni, mert azok közelében disznóól és így állattartási lehetőségük volt”. Hat évvel később a telep kétes romantikája is megörökíttetett Keleti Márton Hattyúdal című filmjében, amelyben a főhős híressé vált kunyhója, a Villa Negra pont olyan volt, mintha a Mária Valéria-telepről mentették volna meg a filmesek. A Hattyúdalt a helyszínen forgatták, természetes díszletként az épülő lakótelep szolgált.
Bűz és zöldövezet
A József Attila-telepen élők száma 1968-ban már meghaladta a 20 ezret, ez volt akkor a legnagyobb lakótelep Budapesten. De egy korabeli szociológiai felmérés szerint a fiatalok és gyerekek aránya is itt volt a legmagasabb a fővárosban, viszont a „szellemi dolgozók” több mint kétszer annyian voltak, mint a szakmunkások és a betanított munkások. Mindez meglepőnek tűnt annak fényében, hogy addig másról sem lehetett hallani, mint ideköltöző munkásfiatalokról. A 600 család bevonásával készült felmérésből az is kiderült, hogy a budapesti átlaghoz képest valóban jobbak a körülmények, de itt is vannak gondok: a rossz hangszigetelés miatt minden áthallatszik a szomszédból, a tömegközlekedés egy ritkán járó buszban merül ki, hiányoznak a szórakozási lehetőségek.
Ráadásul, ahogy terjeszkedett a lakótelep, úgy került egyre közelebb a külső-ferencvárosi üzemekhez, például a kénsavgyárhoz, az enyvgyárhoz és az állatifehérje-feldolgozóhoz, ami azt jelentette, hogy kedvezőtlen széljárás esetén elviselhetetlen bűz terjengett. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy a jellemzően 35–40 négyzetméteres lakások szűknek bizonyultak már a kétgyerekes családoknak is. Ekkor a lakótelepen 2,1 fő volt az egy szobára jutó lakosok száma, s a felmérés megállapítása szerint „a növekvő zsúfoltság újratermeli a lakásigényeket”.
A technológia változása mellett ez is közrejátszhatott abban, hogy a hatvanas évek „emberarcú” lakótelepi házai nemcsak egyre magasabbá váltak, de egyre igénytelenebbekké is. A József Attila-lakótelep építésének 1973–1981 közötti utolsó ütemében már a panelházaknak állt a zászló; ekkor bontották le a Mária Valéria-telep utolsó házait, és építettek a helyükre 11 emeletes pontházakat. 1980 márciusától, a 3-as metró átadása és újabb buszjáratok megindítása után lényegesen javult a tömegközlekedés. De a nyolcvanas évekre már nem számított bezzeg-beruházásnak a József Attila-lakótelep. Legfeljebb akkor emlegették pozitív példaként, ha az időközben megépült, sokkal nagyobb lakótelepek problémái kerültek terítékre a botrányos kivitelezéstől az ingerszegény, elidegenítő környezetig. Az sem véletlen, hogy míg a rendszerváltás utáni Budapesten a legnagyobb lakótelepek szlömösödni kezdtek, a József Attila épségben vészelte át az időszakot. Az ingatlanok értékállónak bizonyultak, és a mai négyzetméterárak is magasnak mondhatók pesti viszonylatban, amihez nagyban hozzájárul, hogy a hatvanas évek elején ültetett növényzet révén a lakótelep valóságos zöldövezetté vált.
Névvel, név nélkül
A Fővárosi Közlöny 1963-ban jelentette meg a József Attila-lakótelepre vonatkozó utcaelnevezéseket. Természetesen voltak köztük „mozgalmi” jellegűek, mint az Ifjúmunkás és a Lobogó utca, az egyetlen névadó „híres ember” Dési Huber István festőművész – később egy általános iskolát és a művelődési házat is róla nevezték el –, noha sok köze nem volt a környékhez, hiszen a kerület Dunához közeli részén, az Ipar utcában volt műterme.
A további utcanevek között vannak „természetiek”, például a Napfény utca, az Aranyvirág sétány, és beskatulyázhatatlanok, mint a Kosárka sétány és a Csengettyű utca. A magyaros vonalat a Csárdás köz képviseli, de az Epreserdő utca valóban az Epreserdő nevű zöld terület mentén fut, a Távíró utca pedig az itt létesített telefonközpont miatt kapta a nevét. Ellenben a Toronyház utcában nincsenek hétemeletes toronyházak sem. Az utcaneveket a rendszerváltás után sem változtatták meg, de még Tarlós István 2011-es közterület-vendettája is megkímélte a Dési Huber, illetve az Ifjúmunkás utcát. A BKK viszont 2015-ben annak ellenére létrehozta a „Valéria téri” buszmegállót, s a térképek is feltüntetik ilyen néven a Dési Huber utca kiöblösödését, hogy tudomásunk szerint ilyen nevű közterület hivatalosan nem létezik.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre. A cikk a Magyar Narancs honlapján jelent meg.