Gyorsan avuló újdonság - CET-Budapest

Ha minden jól megy, nemsokára megnyílik a Közraktárak átépítésével létrejövő CET-Budapest központ. A belváros utolsó beépítetlen vízparti szakaszán befejezéshez közeledő építkezés a város kiegyezés és egyesítés utáni robbanásszerű fejlődésének egyik központi területét alakítja át, ahol az egykori raktárépületek kibővítésével kulturális, kereskedelmi és szolgáltató komplexum jön létre. A sok vitát látott projekt az elmúlt évek egyetlen megépülő fővárosi kulturális beruházása, amelynek tétje a Duna-part hasznosítása és a százharminc éves együttes megújítása mellett így a kulturális alapú városfejlesztés megvalósíthatóságának igazolása is.

Az 1881-ben átadott Közraktárak épületei önmagukban viszonylag átlagos ipari építészeti emlékek - különös értéküket elhelyezkedésük és az a nagyobb együttes adja, amelybe a Vámház, a Sóház most egyetemi funkciót ellátó épülete és a Vásárcsarnok is beletartozik. Ez a vízparti terület volt a gyorsan iparosodó kapitalista nagyváros egyik fő kereskedelmi és logisztikai központja, az a hajtómű, amely Budapest fejlődésében és megerősödésében kiemelkedő szerepet játszott. A négy, utóbb már csak három épület összevissza használt és helyenként átalakított terei egyedülálló módon őrizték egy korszak optimizmusát - a reprezentatív belsőkkel szemben itt a munka, az erőfeszítés, a folyóval való közvetlen kapcsolat sajátos atmoszférája uralkodott.

A CET-projekt három területen is ígéretet jelentett: ambíciói szerint Budapesten olyan középület jöhet létre, amely a nemzetközi szakmai közegben is figyelemre méltó, és a hazai építészeti kultúrában mérföldkővé válhat, programjában megvalósulhat a helyi kreatív kezdeményezések és a nemzetközi kulturális és üzleti világ összekapcsolódása, köztérként, nyilvános fórumként pedig új, katalizáló hatású viszonyt teremt a kerülettel és a Dunával. Most, nyitása előtt nem sokkal, úgy tűnik, ez az ígéret legfeljebb részben teljesült.

A bálnaként aposztrofált épületátépítés eredeti terveit a Kas Oosterhuis és Lénárd Ilona által vezetett holland ONL iroda készítette. A formabontó munkáiról ismert iroda által használt non-standard kifejezés nem az expresszív formavilágra, hanem a tervezés és kivitelezés technológiai integrációjára, a standard épületelemeken túllépő gyártás alkalmazására utal. Ebben az esetben a raktárépületek közé befeszülő héjszerkezet modellezése és gyártása jelentette azt a folyamatot, amelynek során a digitális modellek gyakorlatilag közvetlenül a gyártósor precíziós gépsorának küldik az információt az egyes elemekről, átugorva a tervrajzok absztrakciós fázisát. A file to factory néven ismert eljárás a büdzsé szoros tervezhetősége és kontrollja, továbbá a geometria változtathatósága mellett egy sor további előnynyel is rendelkezik. Ilyen többek között a helyi kivitelezési technológiákból adódó pontatlanságok elvi kiküszöbölése: amit úgy szerelnek össze, mint egy autót, azt ritkán lehet igazán elbuherálni. Ez a módszer egyben a kézművesség és a műhelyszerű gyakorlat megújulását is jelenti, egy olyan hagyomány életre keltését, ami Budapesten éppen a századforduló építészetén, szerkezetein és környezetkultúráján látható a legerősebben. És ez adja a létjogosultságát a tervezett új szerkezetnek is: a gazdasági fejlődés egykori építészete így kapcsolódhat össze az informatikai fejlődésre és az ezredforduló utáni építéstechnológiákra alapozó innovációval.

A monstrum gyomra

A megmaradt raktárépületek tereiben járva felfedezhetjük, hogyan alakul esztétikai kategóriává az iparosodás korának nagy eredetmítosza, a modern nagyvárost megteremtő munka építészete. A belső felületek kiképzése és a beépített új szintek szerkezetei az ipari építészeti örökség puritán világához kötődnek: a nyers beton, a sötét fa járófelületek, a szabadon hagyott mennyezeti csövek szép, középületekben ritkán látható egységet alkotnak a raktárépületek téglafalaival és ablakkereteivel - bár az, hogy mennyire a látvány határozta meg a döntéseket, észrevehető a kemény szivacssablonra cserélt vakolt tagozatok vagy a külső oldali lécezés helyett fém álmennyezettel burkolt belső ereszek díszletszerű megoldásain.

Amíg az anyaghasználat és a nyers felületek az ipari épületeket idézik meg, a központi tér inkább a vásárcsarnokok belső világát - a három kereskedelmi szint bőséges közlekedő területei az ígéretek szerint az üzletek nyitva tartása mellett és után kulturális programoknak és más eseményeknek is helyet adnak majd.

Némileg furcsa helyzetet teremt, hogy a belvárosban egyedüliként közvetlen vízparti kapcsolattal rendelkező térre érkezve a látogatók a főbejáratot a part szintje alá lépcsőzve érik el: az utcát folytató eredeti földszint alatt húzódik a piactérszerű összekötő zóna, de a felfelé kinyíló tér arányai szerencsére elkerülik a bevásárlóközpontok kanyonjellegét. Az ezen túli bővítmények, azaz a voltaképpeni új épületrész belső terei a külső héjhoz képest kevés izgalmat rejtenek: ez utóbbi a belső oldal főszereplője is egyben, hiszen az oldalt húzódó vagy a rendezvénytér látványosan feltáruló tereibe lépve a város képét egyértelműen uralja a külső burok tartószerkezete. Érdekes lesz követni, ahogy ez az új lépték beépül a budapesti térszövetbe: a CET és az új metróállomások olyan, eddig itt meg nem tapasztalható arányú, méretű tereket és szerkezeteket emelnek be a mindennapokba, amelyek minden bizonnyal nagy hatással lesznek használóik építészeti gondolkodásmódjára. A korábban említett szerkezeti részletek minősége ezért is kritikus jelentőségű: a külső nézőpontból erőteljes építészeti nyelv ebben a közelségben megtapasztalva a hazai közönség számára gyorsan avuló újdonság lesz a tartósabb, új minőséget közvetítő élmény helyett, az ide látogató és a város progresszív dizájnkultúráját firtató, a kortárs építészetről alaposabb ismeretekkel bíró vendégek és szakmabeliek számára pedig kiábrándító meglepetés. Persze a folyó sok mindenért kárpótol: amit a látogatókban az építészet megrendít, a szinte mindenhonnan megnyíló és a raktárak különös, izgalmas zártságával a többi tér teljes transzparenciáját szembeállító parti látvány elsöprő erővel ellenpontozza. Ezért nem fog számítani sem az eredeti raktárépületek és köztes tereik finom aszimmetriáinak eltűnése egy szabályos forma alatt, sem a visszabontott falak mennyisége (bár a Nehru park oldalán az előírt százalékok okán megmaradó különálló traktus szerencsétlenkedése jelzi az eredeti koncepció kissé sematikus jellegét).

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.