Líra a romok felett - A felújított Március 15. tér és a Piarista Központ

A Március 15. tér környéke Budapest geometriai közepe, mostanáig mégis fekete lyukként sötétlett a belváros nyüzsgő univerzumában. Az ELTE bölcsészkara 1992-ben elhagyta a térre néző épületet, a Contra-Aquincum romjait bemutató süllyesztett Duna-parti térség így végleg elhagyatottá vált. A 2006-os Budapest Szíve tervpályázaton felmerült a terület beépítése, de végül a köztérrendezési koncepció győzött - látható sikerrel: az alig egy hónapja átadott tér visszafoglalta az őt megillető helyet. A terület építéstörténete jó példája a századokon átívelő városi metamorfózisnak, tanulságai pedig túlmutatnak az urbanizáció szakterületén, és a kulturális hagyatékhoz fűződő viszonyunk alapvető változását sejtetik.

A Március 15. tér környéke Budapest geometriai közepe, mostanáig mégis fekete lyukként sötétlett a belváros nyüzsgő univerzumában. Az ELTE bölcsészkara 1992-ben elhagyta a térre néző épületet, a Contra-Aquincum romjait bemutató süllyesztett Duna-parti térség így végleg elhagyatottá vált. A 2006-os Budapest Szíve tervpályázaton felmerült a terület beépítése, de végül a köztérrendezési koncepció győzött - látható sikerrel: az alig egy hónapja átadott tér visszafoglalta az őt megillető helyet. A terület építéstörténete jó példája a századokon átívelő városi metamorfózisnak, tanulságai pedig túlmutatnak az urbanizáció szakterületén, és a kulturális hagyatékhoz fűződő viszonyunk alapvető változását sejtetik.

A Duna-partnak ez a szakasza a főváros legrégebben lakott területei közé tartozik - erről ma a Belvárosi plébániatemplom előtt elhelyezett táblasor előtt végigsétálva kaphat információt az arra őgyelgő városi polgár. A 19. században itt állt az akkori városháza tornyos, klasszicista épülete (Hild József munkája), előtte piactér - azaz itt volt a pesti belváros központja. A századforduló hozta az első radikális változást az addigi organikus városfejlődés menetébe: megépült az Erzsébet híd, és ezzel a pesti hídfő egész struktúrája megváltozott. A híd vonalvezetése miatt még a templom lebontását is fontolgatták, hogy a középkori szentéllyel bíró épület helyére az akkori “kortárs” szemléletnek kedves új főtemplomot emeljenek a piarista tartományfőnökség szintén újonnan épülő historizáló épülete mellé. A piarista rend a 18. század elején telepedett meg a területen, az akkori városháza mellett lévő kis épületben. Az idők során épületállományuk egyre bővült, de a mai Március 15. tér helyén álló iskola-együttesüket a 19. század végére kinőtték, így az 1880-as évek közepétől tárgyaltak a fővárossal egy új rendház és iskola megépítésének ügyében. Ennek eredményeképpen 1914-16 között készült el Hültl Dezső építész pályázatnyertes terveinek alapján az új központ, egy, a historizáló környezethez küllemében illeszkedő erődszerű épület, átlagos építészeti részletekkel és korszerű vasbeton szerkezetekkel. A hídfő környéke ekkor nyerte el mai struktúráját, és az akkori szemléletre jellemző egészséges önbizalom és a jövőbeli fejlődésbe vetett hit jegyében nem tűnt nagy árnak a Hild-féle városháza és az egész barokk-klasszicista negyed lebontása sem. Az akkori idők városalakító tényezői (melyek közt az ingatlanspekuláció is minden bizonnyal előkelő helyet foglalt el) materializálódtak az erőt sugárzó, reprezentatív, környezetén dominánsan uralkodó épületben. A ma már elképzelhetetlen léptékű dózerolás során azonban ügyeltek arra, hogy új, a kor követelményeinek megfelelő értékekkel gazdagodjon a terület: előírták a kocsik áthajtására szolgáló köz (a mai Piarista köz) létesítését, a rendház épületébe pedig az alsó két szinten elegáns portálokkal ellátott üzleteket terveztek. A Duna felőli szárnyban tornateremként is használt dísztermet, fölötte kápolnát helyeztek el. A bolthajtásos átjáróval két részre szakított, belső udvarok köré szervezett épületegyüttes kisebbik tömbjében a rendház, a nagyobbikban az iskola kapott helyet.

Az oktatási épület logikus alaprajzi struktúrája pontosan megfelelt a következő nagy váltás idején ideköltöző funkciónak is: a háború utáni új rezsim 1953-ban a piarista rendet kiköltöztette a város központjából, és a közoktatást preferálva az ELTE bölcsészkarát telepítette az épületbe. A műszakilag jó állapotban lévő épület kisebb átalakításokkal jótékonyan befogadta az új funkciót; a kápolnába beköltözött az Egyetemi Színpad, hogy újabb réteggel gazdagodjon az épületben sűrűsödő, már eddig is elég összetett szellemi hagyaték. A Március 15. téren (amely szintén a háború utáni években nyerte ezt a nevet) a korabeli elveknek megfelelő didaktikus módon, korszerű vasbeton szerkezetekkel körülölelve tárták a nagyközönség elé a hajdani római castrum, Contra-Aquincum romjait. A szocializmusnak nevezett korszak a közterületek csinosítására nem sok gondot fordított, az ellenőrizhetetlenül gyülekező közösségek pártolása nem tartozott vállalt céljai közé. A tér így elhagyatott gödörré változott - a barokk korból megmaradt egyetlen épület, a Százéves étterem utcája és a boltív alatti köz sötét sikátorként nemigen csábította a Váci utcán korzózókat a Duna partjára. Jószerivel különbséget is nehéz volt köztük tenni, az Egyetemi Színpadra igyekezve mindig fejtörést okozott, hol is kell lekanyarodni. Továbbra is váratott magára, hogy az épület léptékének és központi elhelyezkedésének megfelelő közfunkció fizikai kontaktust létesítsen a városi környezettel.

Paradox módon erre akkor került sor, amikor a rendszerváltással 180 fokos fordulatot vett a történet, és az egyetem menni kényszerült. A piaristák eleinte nemigen örültek az ölükbe pottyant ajándéknak. A helyszínt például nem érezték megfelelőnek - tagadhatatlanul profán dolog, hogy a tanító szerzetesek lakóhelyiségei egy nyüzsgő bevásárlóutcára nézzenek, márpedig ma ez a helyzet. A rend mögött pedig már nem volt akkora szellemi és anyagi potenciál, hogy megtöltsön egy ekkora központi épületet. A huszadik század végének legfőbb városalakító tényezője, az ingatlanfejlesztés adta a kulcsot a megoldáshoz, és a piarista szellemiség és oktatás térben is két üzleti réteg közé szorult. Az alsó két szintre ismét galériás üzletek kerültek: Csók-galéria, kávézó, egy magyar hamburgerlánc első tagja, Marks & Spencer. A háborúban részben lebombázott tetőteret viszszaépítve pedig egy, a rend helyiségeitől függetlenül megközelíthető irodaegyüttes élvezi a páratlan panorámát a 21. századi nívós dizájnnal kialakított helyiségekből.

A kettő közti szintekre költözött be néhány hete a Piarista Gimnázium, illetve a rendház (a kisebb épületszárnyban már 2002-ben kialakították a Sapientia Hittudományi Egyetemet). A régi-új funkció már jelentős építészeti beavatkozást követelt, amelynek eredménye azonban - szemben az előző századforduló grandiózus és magamutogató, teljes városrészek bontását is vállaló hozzáállásával - úgy bújik meg a kívülről korhűen és nagy gonddal helyreállított homlokzatok mögött, mint A kis herceg pilótájának elefántja az óriáskígyóban.

Pedig ami a falak közt fogadná az elektromos kordonon átcsuszszanó látogatót - a diákok ugyanis csak így juthatnak be az iskolába -, az a kortárs építészet újabb szép, érzékeny és láthatatlan példája. Ami kívülről látszik - a Duna felőli huszártorony helyére épült toronyimitáció -, nem meggyőző. A hatalmas műemléki tömeghez képest elenyésző kortárs hozzátétel “leugrik” a tetőről, nem ízesül az együtteshez. Az épület belsejében elrejtett kiegészítés viszont komoly esztétikai élmény, amellett, hogy a funkciót is jócskán gazdagítja. A belső udvarban egy befelé dőlt falsíkokkal határolt újabb, kétszintes tömb épült, belsejében tornateremmel, illetve földszintjén (a megszűnő Egyetemi Színpad pótlására) többfunkciós közösségi térrel - az építész reményei szerint egy magán-operatársulat számára. Az így felszabaduló Duna felőli díszterem étteremmé avanzsált, a tér felé terasz-szal. A kápolna ismét kápolna lett, megújult belsővel és berendezéssel. A belső tömb tetején tetőterasz alakult ki, ahol a diákok már most sütkéreznek az órák szüneteiben. Az új tömb és a régi udvari falak közti, felfelé táguló, de a környező terekhez képest szűk rést az udvar szintjén üveggel fedték. A beszüremlő fények fokozzák a földszínekkel csíkozott, betonvakolattal fedett beépítés archaikus hatását, és az építészeti gondolat éppen ez: a 21. század hozzátétele mint hatalmas beton sírtömb borul az alatta a földben fellelhető múltra, az avar kori, római, klasszicista falmaradványokra. A fények és a felületek kezelése folytán az összhatás mégsem drámaian súlyos, inkább megértően lírai.

Az épület környezetében is hangsúlyos szerepet kap a múlt kezelése. De míg a nagyvárosi díszletben a köz- és szakmai gondolkodás zavarónak ítéli a nyilvánvalóan kortárs beavatkozásokat, a közterek esetében kifejezetten üdvözli őket. A köztér amúgy is fókuszpontjává vált a városról szóló gondolkodásnak. A klasszikus városi miliő egyre inkább skanzenné válik, az igazi élet máshol zajlik, az agglomerációban felépült családi házakban és lakóparkokban, külterületek bevásárlóközpontjaiban és irodaházaiban. A belváros a szabad idő eltöltésének helyszíne, a kulturális és kulináris élvezetek díszlete, az internet világában a testközeli találkozások lehetősége. Az új Március 15. tér hibátlanul teljesíti ezt a feladatot. A megújult Piarista közön át a Duna partjára csábítja a vásárlóutca forgalmát, és kortárs utcabútorokkal és burkolatokkal készteti megállásra, bámészkodásra. A tér a természetes közlekedő útvonalak mentén, a körítő épületekhez kapcsolódva többféle időtöltésre kínál lehetőséget, berendezése is ehhez igazodik. Védett, térszintben is lesüllyesztett fűszerkert a templom mellett a visszahúzódni vágyóknak, gigantikusan hosszú ülőpad a vásárlásban megfáradtaknak, forgószékek a kommunikációra éhezőknek, és amorf kőtömb a templom előtt a “na, ezt beszéljük még meg” hangulathoz.

A 21. századi megjelenés és használat mellett, azzal párhuzamosan lépten-nyomon megjelenik a múltidézés, de csak visszafogott, inkább képi, mint verbális formában. A templom előtti ülőalkalmatosság hátlapján a terület régészeti múltja tanulmányozható szinte képregényformátumban, a piarista épület előtt bábeli nyelveken szól a “Nem ivóvíz” utasítás, egy kacskaringós burkolati csík pedig a római erődítmények sorát listázza, míg végül a rakpart kőkorlátjába ütközik. A műemlékvédelem változó szemléletét dicséri, hogy a térhasználat érdekében engedte a már kiásott romok lefedését - most üvegablakokon át kukucskálhat az érdeklődő az immár kétszeresen elmúlt évezredbe. A jelenlegi, a harmadik pedig odafent dübörög - alakítói itt megnyugodhatnak kicsit.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.