„Nem a kupoláktól lesz valami organikus”

Az organikus építészet elkötelezett hívével Makovecz Imréről, a kortárs építészetről, és a díjnyertes házáról is beszélgettünk.

magyarnarancs.hu: Hogyan indult a pályád?

Őrfi József: Már kisgyermekként a leendő otthonomat terveztem, alaprajzokat, metszeteket rajzoltam, de pályaválasztáskor a humán érdeklődésem miatt mégis másfelé indultam el. Mivel egyházi neveltetést kaptam és érdekelt a filozófia is, teológusként végeztem, de utána elmentem egy parkettás képzésre, mivel szerettem volna konkrét szakmát is. Végül olyan hivatást kerestem, amelynél egyesíthetem az addig tanultakat. Mivel az érettségi pontjaim elévültek, 23 évesen nulláról futottam neki ismét a felsőoktatásnak

Az építészkaron a tervezés irányába tereltek, s itt valóban összeért a szellem és a praktikum. Az alapképzés után lettem Makovecz Imre tanítványa. A Kós Károly Egyesülés posztgraduális képzése a régi céhek mintájára működött: félévente vándoroltunk irodáról irodára, összesen hat mesternél dolgozva lehetett elsajátítani a szakma fortélyait. A legjobbakat Makovecz kiválasztotta maga mellé. Két félévet dolgozhattam nála, azután felajánlotta, hogy maradjak, de nemet mondtam.

magyarnarancs.hu: Miért mentél tovább?

ŐJ: Úgy éreztem, hogy nem tudok ott többet tanulni, ami érdekelt, azt elsajátítottam. Ez persze korai érzés volt. De ma is azt gondolom, hogy Makovecz munkássága egy nagy művész teremtő útja, de személyes ügy. Azok a nagyon egyedi, expresszív eszközök, melyeket használt, az ő egyéni kifejezőeszközei. A személye körül kialakult organikus iskolában viszont azt láttam, hogy a követői a stíluselemein keresztül próbálják reprodukálni, továbbvinni azt, amit ő képvisel. Csakhogy szerintem a végeredmény nem a stíluselemeken múlik. Attól lesz valami organikus, hogy összefüggésekben gondolkozol, ha az épületet kimondottan az adott a térbe tervezed. Ez egy hozzáállás. Át kell gondolod, hogy mi az, ami hiányzik a hely teljességéből, mert nem a hajlított falevelektől, meg kupoláktól lesz valami organikus.

Nem értő módon alkalmazva az elemeket, kifejezetten az eredeti gondolattal ellentétes lesz a végeredmény. Az organikus gondolat jegyében nem azzal az előre eltökélt szándékkal érkezel egy helyre, hogy oda Makovecz elemeket pakolsz.

magyarnarancs.hu: Három szemlélet érik össze a munkáidban: a főiskolai, az organikus, illetve bécsi egyetemi, ahol mesterképzésben diplomáztál. Mit tanultál meg ott?

ŐJ: Megragadó volt az a tiszta egyszerűség, ahogy Bécsben a képzés zajlik, az a struktúra őszinte felüdülést okozott. Ott mindennek a lényege a szükségszerűség, a tervezés célja pusztán az, hogy funkcionális igényeket elégítsen ki, bár az a fajta pragmatikus hozzáállás nekem sokszor üres, beletennék ebbe az ügyes vázba tartalmakat is.

magyarnarancs.hu: Ennyire fontos egy épület szellemisége? A Pázmány Péter Tudományegyetem immár elhagyott Makovecz-féle piliscsabai campusának, a Stephaneumnak kapcsán azt emelted ki, hogy „a tervezés steineri antropozófus gondolata nem tudott szervesülni a katolikus egyetem szellemével”.

ŐJ: A Stephaneum építése idején még nem voltam Makovecz-tanítvány, de ismerve a munkásságának eszmei alapvetéseit, vannak feltételezéseim. Az alkotó eredeti szándéka, tudatosan vagy tudattalanul – gondoljunk csak a népművészetre – az alkotáson keresztül mutatkozik meg. Makovecz alkotásként hozta létre az épületeit a térben, kompozícióban és hatásokban gondolkodott. A Stephanaeumot építészetileg egészen kimagasló alkotásnak tartom, de azt érzékelem, hogy olyan tartalmak is megjelennek benne, amelyek nem teljesen kompatibilisek azzal, amit a római katolikus egyház képvisel. Ha optimális hasznosítást keresnénk neki, talán egy Waldorf-egyetemet lehetne kialakítani belőle – ha létezne ilyen.

magyarnarancs.hu: Régóta írsz építészeti témában, kimondottan a laikusoknak. Az Égigérő Építész című blogod igen népszerűvé vált.

ŐJ: Hiszek abban, hogy érdemes felismerni az építészeti alkotásban rejlő értékeket, de hamar szembesültem azzal, hogy a többségnek nincs erre „szeme”. Jól mutatja ezt, hogy amikor 2016-ban Magyarország két területen egyszerre ért világraszóló sikert, Széll Tamás séf a Bocuse D’or-on aranyérmet nyert, Ferencz Marcel pedig megnyerte a Néprajzi Múzeum pályázatát, az összes meghívott világsztárt megelőzve, akkor Széll nagyon ismerté vált, de Ferenczet ma is csak a szakma ismeri. A többség turistaként képes átmenni egy-egy látványosságért a világ túlfelére, noha minden egyes építkezés lehetőség arra, hogy valami egyedi készüljön – ezt próbálom elmagyarázni a blogomban. És azt persze azt is, hogy az épületek miképp alakítják a környezetet – legyen szó középületről vagy családi házról.

magyarnarancs.hu: Gyakran használod saját magad alkotta „szelíd építészet” kifejezést. Ez mit jelent pontosan?

ŐJ: Alapvetően akkor szelíd egy épület, ha fenntartható és ha nem terheli túl a környezetet. Nem mindegy a technológia sem: olyan anyagok kellenek, amelyeknek van utánpótlása, amelyeket könnyű szállítani és kevés géppel beépíthetőek. Érdemes megújuló erdőgazdálkodásból származó alapanyaggal dolgozni, mert kevesebb alapozást igényel és egyszerűbb is, mint a kőműves szerkezetek, ráadásul egy ilyen épületet télen-nyáron fel lehet húzni.

A szelídség része az is, ahogy az épület reflektál a környezetére, nem lóg ki onnan, szinte láthatatlan.

Csak a kreativitáson múlik, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötni, mégis kompakt otthonod legyen. De bizonyos dolgokat át kell ehhez értékelni, és számít az önismeret is; tudatosítani kell magunkban, hogy nem körülöttünk forog a világ, hanem mi vagyunk a világ alkotóelemei. Ennek jegyében én például mindig megpróbálom az őrült nagy terekről és a tárolókról lebeszélni a megrendelőket. Ha lassan is, de haladok, átmegy az üzenet.

magyarnarancs.hu: Hogyan valósítottad ezt meg a saját házadban?

ŐJ: Édesanyám szintén építész, és 2000-ben az ő elképzelései alapján épült itt, Piliscsabán egy ház, két garzonlakással. De miután családom lett, nagyobb térre volt szükségünk. Azonban lejtős volt a terep, tele fenyővel, amiket nem akartam kivágni. Pénzem sem volt. Ám épp így jöttem rá a megoldásra. Már minden tervezési utat végigjártam, amikor jött az az egyszerű ötlet, hogy ezt az önmagában aránytalan kis épületet egyszerűen meg kell hosszabbítani. Innentől fogva mindent a szelíd hozzáállással csináltam.

Épp akkora pincém van, hogy az megtámassza a házat; a fenyők gyökereit nem vágja el az alapozás, mert ahol fák voltak, azokat a részeket kihagytam az alapterületből; a nagy tető alatt kicsire vettem a fűtött részt, hogy ne kerüljön vagyonokba a fűtés. Sokan kicsinek tartják ezt az alig hatvanvalahány négyzetmétert, de miért kellene nagyobb tér? A 27 négyzetméteres konyha-étkező-nappali épp megfelelő, minden a helyén van benne, kilenc ember kényelmesen le tud ülni vacsorázni is. Aztán itt a hatalmas terasz. Ez a rombusz alakú terep, ahol most ülünk, a telek súlypontja. Olyan pont, ami építész nélkül nem létezne – ezt akarni kellett, de akartam, mert innen látszik a Pilis. Magától értetődő és egyszerű a házam. Ráadásul a nagy részét magam építettem, amire szintén a szükség vitt, de örülök, hogy ezt a nagyon intim dolgot megtapasztalhattam. A többség, ha építkezésbe vág, rögtön egy minimum 150 négyzetméteres házat rendel. Ezt érdemes lenne meghaladni, mert nem szól másról, mint a régi reflexeink cipeléséről, ami lassan ciki lesz. A térrel való felelős bánásmód be fog kerülni a köztudatba.

magyarnarancs.hu: Mit szólsz a most zajló nagyobb építkezésekhez? Ami a Kopaszi-gátnál történik vagy például a Budai Várban?

ŐJ: Ahhoz, hogy fontos építeszeti kérdésekben a kisiklásokat el tudjuk kerülni, szükség lenne arra is, hogy egy széles társadalmi rétegnek legyen elég információja és rálátása a jó megoldásokra. Ma olyan világot élünk, ahol sok a hang, és az internet nyilvánossága nem feltétlenül a legértelmesebbet erősíti fel. Nehéz így építészeti állításokat megfogalmazni. Az építészet ugyanis egy nyugodt műfaj, mi nem kapkodunk. De a szakma sincs azon a szinten, hogy egységes határpontokat jelöljön ki. Az építészet csak egy bizonyos léptékig autonóm műfaj, aztán elkerülhetetlenül összefonódik a mindenkori közélettel, ami megnehezíti az alkotói szándék érvényesülését.

Olyan világban szeretnék élni, ahol ezekről a kérdésekről felkészült építészek döntenek.

Jó példa erre bő száz évvel ezelőttről a Margit hídra kiírt pályázat, ahol a kor legnagyobb építészei alkották a zsűrit, akik eleve megfogalmazták a legfontosabb alapvetéseket. Voltaképp organikus keretrendszerbe helyezték a leendő hidat, és ezután rossz döntést már nem lehetett hozni.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A cikk a Magyar Narancs honlapján jelent meg.