Bútorművek – Budapest 100

Útikalauz jelent meg a nógrádi megyeszékhely szebb napokat látott építészeti csodáiról.

Ha nem látnám, hogy mi van a borítóra írva, még Chicago is eszembe juthatna a magasba törő toronyépületek, a finoman ívelt homlokzatok láttán. Az égbolt halvány kékje előtt a földszínekre hangolt házak különös nyugalmat árasztó kompozíciója rögtön megszólít. A könyv formátuma is barátságos: nem polcról ordító építészeti albummal van dolgunk, ami súlyos megjelenésével követelné meg magának a vizuális kényeztetésre vágyó olvasó figyelmét, épp ellenkezőleg. A Salgótarján modern építészetét bemutató kiadvány – ahogy azt a bevezetőben is olvashatjuk – útikalauz, s mint ilyen, illik kompaktnak, informatívnak és érdekesnek lennie. Hartmann Gergely könyve mindhárom kitételnek megfelel, hiszen már a témaválasztás maga megállítja az embert: „Ez Salgótarján?” Persze ahhoz, hogy az egykor virágzó észak-magyarországi iparvárosra új perspektívából nézhessünk, nemcsak Hartmann történetmesélési készsége, de Gulyás Attila ragyogó fotói is bőven hozzátesznek.

A november elején megjelent könyv időutazásra csábít – lényegretörően és izgalmasan villantja fel a méltatlanul figyelmen kívül hagyott nógrádi megyeszékhely építészeti örökségét. Valóban praktikusan közelít a városhoz: tényleges sétaútvonalak (három belvárosi és három külső) mentén ismerhetjük meg Salgótarján rejtett kincseit, ami talán még a modernizmus kapcsán fanyalgó szkeptikusok szívét is meglágyítja. A könyv jól adagolja mindazt, ami alapján kedvet érezhetünk magunkban egy rendhagyó túrához: hétköznapi, velünk élő örökség ez, amit érdemes megismernünk. Bár a Salgótarján modern építészete 1945-1990 nem klasszikus zsebkönyv, de praktikus útravaló, ami segít nekünk abban, hogy a rég bezárt Karancs Szállóra, a garzonházak ikertornyaira, a Dornyay Béla Múzeumra értékként tekintsünk, vagy felfedezzük a Camping úti Tóstrand, az egykori KISZ Oktatási Központ vagy az ÉVI-áruház sajátos báját, mielőtt túl késő volna.

Ami a legfontosabb, hogy a könyvet lapozgatva rögtön megjön az étvágyunk, hogy többet akarjunk tudni Salgótarján házairól, mi több, legszívesebben magunk fedeznénk fel a kék színű zománcüveggel burkolt lakberendezési áruházat, a szebb napokat is látott öblösüveggyár bejáratának neonfeliratát, a „kis bivaly” és „nagy bivaly” típusú lakóházakat, és a pitypangot formázó egykori szökőkutat a Kemerovó-lakótelepen.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.