Sodródó gát - Mi lesz a Rómaival?

Végre megoldódott, gondolhatta a felületes hírolvasó, amikor nyár elején megjelent a sajtóban a hír: a Római-partra tervezett árvízvédelem kialakításával megbízott szakmai testület szerint jó megoldás lehet a kerítések vonalába telepített védmű. Így nem kell tönkretenni a Rómait a korábban tervezett, évek óta óriási civil, illetve szakmai felháborodást keltő, közvetlenül a partra épített betonmonstrumra emelt mobilgáttal. Elvégre biztonságos megoldás lehet az is, ha a partra néző ingatlanok kerítésvonalában épül meg az első számú árvízvédelmi vonal. A partvédő civilek július végén megjelent Hello Római című kiadványából azonban kiderült, hogy ez sem az, aminek látszik.

A kerítésvonalba illesztett gát ugyanúgy nem megoldás, mint a parton felhúzott, akkor sem, ha több fát hagy életben. A part és a folyó kapcsolata így is, úgy is csúnya válással végződne. Az új elképzelést az önkormányzat úgy hordozza körbe, mint valamiféle megegyezés üdvös eredményét, de nem teszi hozzá, hogy a parti sétány mentén embermagasságú töltés fog ágaskodni, és a jellegzetes római-parti létesítmények nem kis részét le kell bontani. Ahogyan az első változat látványterveihez sem mutatta a betonba fojtott folyópartot.

Szükségtelen végigpörgetni, mi minden történt a Római ügyében azóta, hogy a kétezres évek elején a hullámtérben a békésen napozó csónakházak, lángos- és halsütödék mellett megjelentek az első lakóparkok. Aki veszi a fáradságot, és friss szemmel, az előtörténetet nem ismerve végigjárja a Dunát kísérő sétautat, látja, amit kell: a régi csónakházak és többnyire elhagyott földszintes üdülők között a wellness-szolgáltatásokkal, Dunára néző teraszokkal vonzó lakóparkokat, a szemetet, az egyazon útra terelt gyalogos- és biciklisforgalmat, a hatvanas évek atmoszféráját háborítatlanul őrző kis vendéglőteraszokat és az újabbakat; és mindenekelőtt azt, hogy a Római-part az év és a nap minden szakában működik. Ez a működés ott sétálva egészen egyedi hangulatot áraszt, teli megejtően bájos mozzanatokkal – mint az ötvös Kánya Tamás uszadékokból és kavicsokból időről időre újraépített kőkertje, az Evezős Sörkertben önfeledten rokizó nyugdíjasok, vagy a Fellini kultúrbisztró nyári kertmozija, amit szerda esténként pokrócokon elnyúlva lehet élvezni –, viszont napról napra szerteágazóbb problémahalmazt tol maga előtt. A Rómairól szóló viták tematizálása ugyanis menthetetlenül elcsúszott egyetlen eldöntendő kérdés irányába: gát vagy nem gát?

Gátpárti álcivilek

Holott a lényeg nem ez. Nem kérdés, hogy az éghajlatváltozás és a környezetpusztítás következtében egyre súlyosabb (az utóbbi időben úgy 4-5 évenként bekövetkező) jelentős dunai árvizek ellen védekezni kell. A legutóbbi, 2013-as nagy árvíz olyan magas volt, hogy meg kellett emelni a védekezés normájául szolgáló ún. mértékadó árvízszintet. Nem az a kérdés, hogy rendbe kell hozni a partot, hogy tenni kell valamit a kavicsos partszél folyamatos kimosódása ellen, hanem az, hogy milyen alapelvek szerint és mit tanácsos átgondolni. Nem gát vagy nem gát, hanem lángos vagy beton – ahogyan a civilek kiadványának alcíme fogalmaz. Mert erről van szó: meg kell őrizni Budapestnek azt a övezetét, amelyért bármelyik európai főváros térden állva könyörögne, mert természetes vízpartja jó levegővel, szépséggel, sportolási és kikapcsolódási lehetőségekkel kényeztet, mert már szinte az egyetlen budapesti terület, ahol a legkülönbözőbb szociális és anyagi hátterű emberek és családok együtt tudnak kikapcsolódni, ráadásul ordít róla, hogy egy nagyobb beavatkozás itt csak roncsolná a kivételes adottságokat. A Rómait nem kell kitalálni, csak vigyázni rá és időről időre rendbe szedni, fejleszteni.

A 3 kilométeren elnyúló, keskeny part menti területet két oldalról fenyegeti támadás: a Duna felől az árvíz, a part felől pedig az ingatlanfejlesztés. Ezek jó ideje szorongatják a közéjük szorult szerencsétlen partszakaszt, látogatóival, szerelmeseivel, és persze a mögötte fekvő Csillaghegyi-öblözetben élő, összesen több mint 50 ezer embert. Ennyi lakó a jelek szerint nem számottevő tényező, sem mint szavazó, sem mint információra szoruló, pláne nem az együtt gondolkodásba bevonható állampolgár. A Római sorsáról ugyanis nem az érintettek hoznak döntéseket, hanem az állítólag őket képviselő kerületi és fővárosi önkormányzatok. Holott 2001 óta, amikor a beépítések miatt a terület jellege kezdett átalakulni, bőven lett volna idő közösen átgondolni, merre volna az előre. Még a 2013-ban a partot elöntő, minden korábbit felülmúló árvíz óta is eltelt öt év, de csak a tervezés, az újratervezés, a népszavazás kiírása és visszavonása, a szakmai és politikai körök agyalása folyik, a 2010 óta jól ismert „húzd meg, ereszd meg” játék, manipulált műszaki tervekkel és zsidózó gátpárti álcivilekkel.

Kijelölt lakos

Mindeközben az itt élőknek gőze sincs arról, milyen lehetőségeket és milyen veszélyeket hordoz egyik vagy másik árvízvédelmi megoldás. Most, a júniusi szakmai grémium döntése után éppen ott tartunk, hogy elkezdték kidolgozni a kerítésvonalban kiépítendő elsőrendű védelmi rendszert. De ez inkább újabb időhúzásnak tűnik, hiszen azt senki nem vizsgálja komolyan, mi lenne, ha a Nánási úton/Királyok útján rendes, elsőrendű védvonal épülne, megfelelő magasságú beton mellvéddel és mobil elemekkel. Vajon azért, mert kiderülne, hogy ez a leggazdaságosabb és legkisebb rombolással járó változat? Ha kiderülnek a kerítésvonalra épített védvonal valódi költségei, amelyek jó részét a szükséges 6-8 méter széles telekrészek kisajátítása teszi ki, a most kerítéspárti képviselők vajon elég bátrak lesznek megszavazni? Vagy akkor fog eszükbe jutni, hogy óvatosságból nem helyezték hatályon kívül a partra helyezett mobilgát tervét? Esetleg az egész koreográfia már előre le van zongorázva?

Bús Balázs, Óbuda polgármestere büszkén hangoztatja, hogy a kerítésvonali védekezés ötletét a civilek javaslata alapján karolta fel. Legutóbb fölmerült, hogy a Rómaira is meghirdessék az Óbuda több közterén már folyó közösségi tervezés programját. Remélhetően nem úgy fog történni, ahogyan a Fővárosnál zajlott a lakossági „bevonás”, éppen a Római ügyében. A civilek lapjában részletesen beszámol a Tarlós által „folytatólagosan rajcsúrozó, hangos kisebbség”-nek titulált gátellenes civilek egyetlen bevont tagja, a Főváros által kijelölt lakos, hogy milyen esélyeket kapott a szakmai grémium munkájában való engedélyezett részvételre: az első ülésre nem kapott meghívót, a többin némán kellett ülnie, semmilyen információt nem adhatott tovább, az üléseken jegyzőkönyv nem készült, ökológus, szociológus, közgazdász nem szerepelt a szakmai grémiumban. Az ülések közötti levelezésbe csak kérésére vették föl, majd miután néhányszor (jobb híján) írásban jelezte, hogy az üléseken téves adatok hangoztak el, törölték a levlistáról. Az érdemi vitáról kiküldték, a döntésről nem kapott értesítést. Ez nem a lakosság bevonása, hanem egyetlen, páriaként kezelt kívülállón keresztül a lakosság teljes kirekesztése, decensen betartva a törvényesség dress code-ját.

Még mindig nem lenne késő leültetni egymás mellé az érdekelt feleket (amit eddig csak a Magyar Építészek Szövetsége, illetve a partvédő civilek kezdeményeztek), és közösen kitalálni a legjobb megoldást. Példát mutatni arra, hogyan lehet végigcsinálni egy hosszú távú tervezési folyamatot közösen, a következményeket ismerve és mérlegelve és nem elhallgatva, nem hátulról irányítva, nem oldalszéllel befolyásolva. Megmutatni, hogy ha az állampolgár hiteles információt kap, képes észszerűen gondolkodni a saját jövőjéről, ami – minő meglepetés – akár azonos is lehet a szomszédja jövőjével.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A cikk a Magyar Narancs honlapján jelent meg.