"Szobrok jöttek, szobrok mentek" - Tima Zoltán építész, a Kossuth tér tervezője

A Liszt Ferenc reptér 2-es termináljának bővítése és a Kossuth tér átalakításának tervezője, a legnagyobb magyar építésziroda, a Közti egyik stúdióvezetője. Interjúnkból az is kiderül, miért lépett be az MMA-ba.

Magyar Narancs: A Közti mostanában több presztízses, nagy állami megrendelést elnyert, a Kossuth tér és a Várbazár tervezését, a Vár 25 éves rekonstrukciós terveinek elkészítését - vagyis kiugróan sikeres iroda, miközben mások radikális mértékben leépítenek, be is zárnak. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a Közti politikailag bárhová besorolható lenne. Minek tulajdonítod ezt a sikert?

Tima Zoltán: Ezeknek a munkáknak - most a Várra és a Várbazárra gondolok - komoly előéletük van. Sok köztis kolléga sokat tett a Várban, komoly anyag jött össze a tervtárunkban. Hogy önmagában ez elég-e, azt nem tudom, de történetesen a várrekonstrukció és a bazár közbeszerzés tárgya volt, viszonylag komoly referenciaigénnyel, árversennyel.

MN: És annak lehet-e köze a stabilitáshoz, hogy a nagy állami tervezővállalatok közül a Közti, amely 49-ben Középülettervező Vállalatként jött létre, egyedüliként maradt fenn?

TZ: Ez a másik, amire céloztam. Én 89 óta, amióta elvégeztem az egyetemet, itt dolgozom, itt lettem kisinasból stúdióvezető, a cég egyik vezetője. A Közti 91-ben alakult át, akkor nyílt arra lehetőség, hogy a dolgozók részvényeket vegyenek. Van egy köztis szolidaritás azoknál is, akik már nem dolgoznak itt. Érzelmileg élik meg az egykori munkahelyükhöz való kapcsolatot. Több mint háromezren dolgoztak itt az elmúlt hatvan-egynéhány évben. Bekerültem egy helyre, ahol négyszázan dolgoztak, még egy év után is előfordult, hogy ismeretlen jött velem szembe a folyosón. Ez furcsa volt, ugyanakkor a közeg szellemileg inspirált, és ez a mai napig így van.

MN: Most hányan vagytok?

TZ: Körülbelül hetvenen. Ezt talán sokan nem szeretik hallani, de azt gondolom, hogy a nagyobb cégeké a jövő. A kisebbek nem nagyon tudják vállalni azt a felelősséget és azokat a feltételeket, amiket mi a létszámunk és a referenciáink miatt tudunk.

MN: Amit te láthatóan szeretsz csinálni, az a magánépületek, lakóházak bővítése. Ez véletlen, vagy erre törekedtél?

TZ: Szerintem véletlen, mindent szeretek csinálni. Szerettem nagy lakóházat is tervezni, amikor az a 2000-es évek elején új dolog volt, hiszen előtte az utolsó nagy lakóház a panel volt, amiről az ember nem akart példát venni. A családi ház, a kis lépték nagyon bizalmi kérdés. Nagyon közel kerül az ember a megbízóhoz, míg 400 lakásnál arctalan az épület későbbi használója. Éppen ezért kis házat csak akkor szeretek csinálni, ha olyan valakivel dolgozom, akivel jól meg tudom magam értetni. Nem is csináltam sokat emiatt.

MN: Többször előfordult, hogy etikai aggályok miatt kiszálltál egy tervezési folyamatból? Amiről én tudok, az a CET, aminek egy nem nyilvános szakaszában részt vettél.

TZ: Néhány, az előbbi okokból félresiklott családi ház meg nem tervezésén kívül nem nagyon volt ilyen. A CET az más. Én ott segítséget ígértem egy általam régebbről ismert beruházónak, de aztán úgy éreztem, hogy szakmailag nem tudok profitálni belőle. Úgy kezdődött, hogy mi fogunk foglalkozni az épülettel, de Bojár Iván behozta Kas Oosterhuist (holland építész - S. N.), aki lényegében elfoglalta ezt a munkát. Elvittem tisztességgel egy bizonyos szintig, aztán szép csendben kiszálltam. Mindenesetre végtelenül elszomorít, hogy végre épült egy emblematikus épület a Duna-parton, és az történik vele, ami történik. De annak örülök, hogy nem vettünk részt benne.

MN: 2012-ben a Közti nyerte el a Kossuth tér áttervezését. Éppenséggel nem volt egy szűz projekt, hiszen 2007-ben lezajlott egy pályázat, nyertessel, lényegében konszenzusos programmal, ami politikai huzavonának köszönhetően nem valósult meg. Mi a véleményed erről?

TZ: Szakmaetikai szempontból alapelvem volt, hogy az akkori nyertes, az S73 részt vegyen a tervezésben. Mohácsi Sanyi (az iroda egyik vezetője - S. N.) pécsi és én is pécsi vagyok, ez fontos kötelék. Azonkívül kisebb-nagyobb munkákban, ahol kert- és tájépítész együttműködése kellett, ott tizenéve mindig vele dolgoztam, bár nagy teret nem csináltunk együtt. Ami a 2007-es programot illeti, az sokban eltért a mostanitól. Egyrészt az akkori pályázat csak a tér egy részére szólt. Meghatározó dolgokhoz nem lehetett hozzányúlni. Most el lehetett érni, hogy praktikusan nem lesz gépkocsiforgalom a téren. És nagyon nagy különbség, hogy most hozzá lehetett nyúlni a villamoshoz, főleg a déli oldalon. Kanyarogni fog a térfalak mellett, befordul az Akadémia utcába, a Garibaldi utcába, és úgy éri el a rakpartot. A mostani átvágás a tér egyik nagyon fontos részét teszi tönkre, emiatt korábban nem volt lehetőség arra, hogy a tér egységes legyen. Az sem volt a korábbi tervek közt, hogy a látogatóközpont összekapcsolódik a Parlamenttel. A villamosmegálló pedig a látogatóközpont bejáratánál lesz.

MN: A nemzetbiztonsági átvilágítás, amin a megbízás érdekében átesett az iroda, hogy zajlott?

TZ: Az a helyzet, hogy a nemzetbiztonsági átvilágításról nem lehet tudni semmit. A játékszabályokhoz tartozik, hogy egyirányú az információ. Az alkotmányvédelmi hivatal adja ki ezt a papírt. Ez az indulás előfeltétele volt.

MN: Ez nem csak politikai habverés? Ami például arra jó, hogy ne kelljen nyílt, nemzetközi tervpályázatot kiírni, mint amilyen a 2007-es volt, hanem szűk körből, titokban lehessen tervezőt választani?

TZ: Ez az épület Magyarország egyik legfontosabb épülete. Nem hiszem, hogy bárki azt gondolta, hogy terroristák fognak beférkőzni a tervezőkön keresztül. De vannak sajátos szempontok, a biztonság ilyen, az Országház védelme is ilyen.

MN: Tehát indokoltnak tartod?

TZ: Igen.

MN: Ha a legjobb tervet akarják, akkor nem rohamtempóban, a 2014-es választásra ütemezik az átadását - anélkül, hogy minősíteném a tervet.

TZ: Én sem szeretem, hogy nálunk a demokrácia nem simult még úgy ki, hogy az ember észre se vegye az állam működését, és emiatt négyéves periódusokban éljük az életünket. Egyébként nem nagyon hiszek abban, hogy valaki sokkal több szavazót tud szerezni attól, hogy egy szakasz autópályát átad a választás előtt, de nem értek a politikai marketinghez.

MN: De jól belecsöppentél ezzel a munkával. Egyébként számodra mit jelent az “1944 előtti képzőművészeti arculat”, aminek a helyreállítását előírja a tervezési program?

TZ: Egyszerű: adottságként kezelem a tervezési programban. Hogy ez a tér rendben legyen, az nem politikai kérdés. Szégyen, ahogy kinézett. A magánvéleményem az, hogy nem okvetlenül tartom szerencsésnek az elnevezést, mert az évszám feleslegesen kongat meg harangokat az erre érzékeny emberek fülében. 1944 a magyar történelem tragikus éve volt, ezt megemlíteni rossz ómen. De figyelmesen olvasva az ide vonatkozó országgyűlési határozatot, kiderül, hogy a képzőművészeti arculatról szól, tehát praktikusan a szobrokról, ilyen egyszerű. Álltak itt szobrok, és vissza fognak kerülni.

MN: A tervről véleményt mondó építészek - köztük a tér átalakítását irányító Wachsler Tamás, Noll Tamás kamarai elnök és a főépítész Finta Sándor - szerint is külön lehet választani a teret az oda kerülő szobroktól. De mégis, tervezel valamit, aminek az egyik jelentésrétegét feltétlenül a köztéri műalkotások alkotják, amikbe egyrészt nincs beleszólásod, másrészt ideológiai töltetet adnak a térnek. Egy köztértervezési feladatról le lehet választani, hogy milyen szobrok kerülnek majd a kész térre?

TZ: Igen.

MN: Mert a szobrok mozdíthatóak?

TZ: Hát volt már rá példa. Az az igazság, hogy próbáltam magam ettől a kérdéstől távol tartani. Ha ezzel foglalkoznék, akkor lehet, hogy elvonná a figyelmemet attól, hogy a teret egyben tartsuk. Volt egy döntés, hogy a szobrok kerüljenek vissza, az utókor eldönti, hogy ez jó-e. Viszont nagyon szeretném, hogy a tér abszolút kortárs, építészetileg kikezdhetetlen, ne köldöknézegetős, retrográd legyen. Megpróbáltuk megkeresni és felvenni a tér fejlődési fonalát. Jól lekottázható az evolúciója a 20. század eleje óta, ami aztán elakadt. Szobrok jöttek, szobrok mentek, elhanyagolták a teret, fákat ültettek, ahová nem kellett volna, szóval elmúlt a szervesség.

MN: Meddig fejlődött szervesen?

TZ: Nagyjából addig a pontig, amiről az országgyűlési határozat is szól, 44-ig. Az utána következő változások elég súlyosan rányomták a bélyegüket. Körülbelül addig volt egységes a tér arculata. A nagy, keleti térrészről beszélünk, mert a leszakadó térrészek többé-kevésbé már akkor is önálló életet éltek. A modernizmus idején a tér is átalakult a 20-as évek végén, 30-as évek elején. Kicsit elrontva, mégis modernista lett. Addig barokkizáló vonalvezetésű volt, utána feszes, jellemzően egyenes vonalakból kialakított térrendszerré lett tíz év alatt. Először a Kossuth-szobor került oda, utána a Rákóczi.

MN: A József Attila-szobor áthelyezése rögtön az elején indulatokat ébresztett. Te hogy ítéled meg, indokolt volt ez?

TZ: Teljesen értelmetlen és fölöslegesen kialakult vita volt. Remélem, amióta nyilvánosak a tervek, megnyugodott mindenki. Sokkal jobb helyre fog kerülni. Ha lehetőség lett volna rá, szerintem Marton László, a szobor készítője is oda tette volna. Ennek most az volt a feltétele, hogy az alsó rakpart felhajtóága gyalogossétány legyen. A szobor a Duna mellé kerül, bőven a mostani árvíz szintje fölé. Szerintem nagyon szép lesz, abszolút méltó megoldás.

MN: És ami a Károlyi-szoborral és környékével történt?

TZ: Akkor még nem voltunk benne a munkában. Ezek a dolgok amúgy elvisznek a lényegtől, Károlyi is megtalálta méltó helyét Siófokon.

MN: Wachsler Tamás hangsúlyozta, hogy a tér déli oldalán még földbe süllyesztett dugaljak is lesznek a demonstrálók kiszolgálására. A Parlament előtti téren vajon nem szeretnének tüntető tömegeket látni?

TZ: Biztos nem tőlem kell majd kérni a területfoglalási engedélyt. Én tüntetéstechnikai ügyben azt szeretném elmondani, hogy magunkévá tettük azt a Steindl Imre által megfogalmazott alapelvet, hogy az épületet nagy, burkolt terek vegyék körbe. Egy ilyen méretű épület nem néz ki túl jól, ha a bukszusból nő ki. Korábban a teljes középrész, ahol parkoltak, biztonsági okokból el volt zárva, ez az elzárt terület most lényegesen kisebb lesz. Továbbra is lesz egy vizuális leválasztás, néhol lánc, néhol kiemelt zöldfelület. Én nagyon erősen támogattam volna, hogy ne legyen semmi sem, mert szerintem enélkül is megvédhető az Országház épülete, mint nagyon sok európai parlamenti épület. Csináltunk erről egy tanulmányt, próbáltuk meggyőzni a megbízót. Ugyanakkor sokáig példálóztam a korábban teljesen szabadon körbejárható Reichstaggal, míg tavaly meg nem néztem: olyan erődítményrendszer védi, hogy alig lehet megközelíteni.

MN: Kit kell ilyenkor meggyőzni?

TZ: A parlamenti őrséget. De elfogadom a viszonylag hosszú diskurzus kompromisszumos végeredményét. A dunai oldalon viszont egyáltalán nem lesz biztonsági zóna, és a térre kerülő lánckorlátok is kicsavarozhatóak, bármikor megszüntethetőek.

MN: Látogatóközpontot is terveztek meg parlamenti múzeumot, de ezek vizuálisan nem jelennek meg a felszínen. Tipikusnak tartod ezt a gondolkodást a kortárs építészetről Magyarországon, hogy addig jó, amíg láthatatlan?

TZ: Nem mondom, hogy először nem az jutott eszembe, hogy egy üvegpiramis vagy valami ehhez fogható mennyire eredeti dolog lenne. De komolyabban végiggondolva biztos vagyok benne, hogy a Parlament mellé nem muszáj jelet építeni a felszínen. Egyébként jel lesz, csak másképp. Nem volt benne az eredeti tervezési programban, hogy a látogatóközpontból le lehessen menni a Dunához, hogy legyen egy dunai bejárata is. A rakparti fal folytonos vonalán, ami a Közraktáraktól húzódik Újlipótvárosig, csináltunk egy kis függőleges vágást. Ezt a dunai áttörést, a rakparti falak bolygatását a szabályozási terv kifejezetten nem ajánlotta. Komoly vitáink voltak a műemlékesekkel. Ennek ellenére a megbízó mellénk állt, fölvállalta ezt a konfliktust.

MN: Ilyenkor ki képviseli a megbízót, ki szólhat bele a tervbe?

TZ: Ahogy a tervezés haladt előre, és bizonyos szinteket elértünk, akkor a parlament elnökének, aztán a ház technikai vezetőinek is többször bemutattuk. Ha ésszerű indokkal - a dunai bejárat is ilyen volt - eltértünk a tervezési programtól, akkor nem csaptak a kezünkre, hanem inkább segítettek.

MN: Megtalálták a parlament léghűtését a kezdeti időkben kiszolgáló tereket. Ez a felfedezés mennyire írja át a terveket?

TZ: A parlament építésekor két szökőkút hűtötte a levegőt, amely az épület alatti összefüggő, boltozott pincerendszeren jutott az épületbe. Fantasztikus épületgépészeti hálózat ez a 19. század végéről. Amikor jelentősen átalakult a tér, akkor ezeket betemették, illetve az épülethez közelebb helyezték. A parlament felújítása során az épületről leszedett köveket, szobrokat bemutató lapidárium lesz itt, az egyik sétány mentén lehet majd lejutni.

MN: A Kossuth tér átalakítása a tér környékét is érinti, például a metrómegálló feletti épületet, az egykori METESZ-székházat. A Köztinek lesz köze ennek az áttervezéséhez?

TZ: Az épületet Pintér Béla tervezte, aki a várbeli Hiltont is, köztis építészként, úgyhogy remélem, hogy lesz, legalábbis mindent meg fogunk tenni érte, hogy legyen.

MN: Láttam, hogy az MMA üdvözölhet az új tagjai között. Miért léptél be?

TZ: Azt gondolom, hogy szükség van egy olyan jellegű, művészeket tömörítő köztestületre, mint a Magyar Művészeti Akadémia. Túl van dramatizálva ez a kérdés. Mindenkinek érdemes volna megismerni az akadémia alapszabályát, mert nagyon jó céljai vannak.

MN: Például?

TZ: A magyar művészeti életben meghatározó segítő szerep, amire eddig nem volt példa. Eddig a magyar művészeti életet nem fogta össze semmi. Voltak művészeti szervezetek, de nem volt egységes ernyő.

MN: A Széchenyi Művészeti Akadémia nem tölti be ezt a szerepet? Ott három éve létezik építészeti tagozat is.

TZ: Igen, van, aki mindkettőnek tagja. Amúgy onnan nem kaptam felkérést.

MN: Az MMA példátlan politikai hatalmat kapott, a kulturális finanszírozásba való beleszólást, a Műcsarnok irányítását - és ha ez nem lenne elég, vezetője vállalhatatlan elveket hirdető figura. Mindez nem zavar?

TZ: Amikor tavaly decemberben levelező tagnak választottak, akkor forrt a legjobban a hangulat az MMA körül. Természetesen engem is érdekelt, hogy mi zajlik, de én az építész mestereimhez, barátaimhoz csatlakoztam, akik az építészeti tagozatba hívtak. És mindent összevetve azt gondoltam, hogy akkor teszem a legjobbat, ha az ottlétemmel segítem az MMA jövőjét.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. A cikk a Magyar Narancs honlapján jelent meg.