Utómunka egy utópián

Az 1956 utáni években rehabilitált modernizmus produktumai most érték el azt a kritikus kort, amikor dönteni kell további sorsukról. Nyíregyházán e korszak egyik ellentmondásos terméke, a Váci Mihály Művelődési Központ (VMK) épülete újult meg 2015-ben, ráadásul az eredeti, 1969-es terv szerzőjének felügyelete alatt.

Bán Ferenc harmincévesen, a Nyírterv képviseletében, saját és munkatársai meglepetésére nyerte meg a Nyíregyházán felépítendő új művházra kiírt tervpályázatot. A Műegyetem elvégzése után egy bányászati vállalatnál tapasztalatot szerző tokaji építész a Nyírség központjába kerülve szabad kezet kapott a megyei tervezőiroda vezetőjétől. Olyan tervet készített, amely nemcsak Nyíregyháza földszintes mezővárosi miliőjében, hanem országos léptékben is vakmerő dobásnak tűnt. A koncepció születésével kapcsolatban Bán nyughatatlan különutasságát és a Japánban ekkor kibontakozó metabolista építészet hatását szokás emlegetni. Az építész elmondása szerint a tervezési folyamatot a külföldi folyóiratok szenvedélyes lapozgatása mellett a konzulensként kirendelt, a korszak építészelitjéhez sorolt Plesz Antal kocsmai szalvétapapírra skiccelt vázlata indította el.

A Kádár-kor közbeszól

Bán a hagyományos tömegformálás helyett hatalmas, pillérekre állított szerkezetet képzelt el, amely kérlelhetetlen, sem a helyi hagyományhoz, sem a kisvárosi kontextushoz nem kapcsolódó karakterével afféle urbánus sokkterápiaként katalizálhatja a mezővárosi, földszintes környezet további fejlődését. A masszív szerkezeten belül pedig az aktuális társadalmi, kulturális és gazdasági változásokra dinamikusan reagáló, rugalmasan alakítható terek kerültek volna, amivel Bán valóban merített az ekkorra egyértelműen elméleti válságba került modernizmus alternatíváját kereső nemzetközi diskurzusból.

A kádári buheravilág persze már a tervezés következő fázisaiban keresztbe tett az utópikus álmodozásnak. A dinamikus kezdés után a statikai, technológiai problémák több ízben megakasztották az építkezést, a szakma egy része egyenesen kivitelezhetetlennek bélyegezte a betonmonstrumot, a leállások miatt rendőrségi nyomozás is fokozta a szocialista melodrámát. Mire a házat 1981-ben átadták, az eredeti elképzelésből csak a szuggesztív, szoborszerű forma és a kor technológiai viszonyai között heroikus erőfeszítésekkel megvalósított monolit vasbeton szerkezet maradt meg. A város – a projekt mellett egyébként kiálló – vezetőinek utasítására pedig a tető lendületes íve alatt elképzelt összenyitható, flexibilis térből hagyományos, fix színházterem lett, a belső terek az időközben megizmosodott szerkezet miatt szűkösre sikerültek, és a kritikák egybehangzó véleménye szerint a kivitelezés is gyenge volt. Mindez végképp kiábrándította a kompromisszumokba és a nagyközönség élcelődésébe egyébként is belefásult építészt. Mint mondja, a közeli buszmegállóban év­tizedes slágertéma az „űrhajó” verbális gyepálása, de a házat különböző városvédő fórumokon is rendre megválasztják a város legrondább épületének.

Az átadás óta eltelt időben rá­adásul az épületet nem feltétlenül értő és szerető üzemeltetők és a nagyközönség a maguk igényei szerint telepítettek térbeli epizódokat Bán vasbeton csontvázába. A tervezői vízió szerint az épület alatti teret gyerekeknek és a helyi fiatalságnak kellett volna belaknia, az épület afféle gigantikus népművelő tyúkanyóként vette volna szárnyai alá és terelte volna a kultúra felé a Nyírség ifjúságát. A valóságban a célcsoport a transzparens kiállítóteret hamar lematricázva, diszkóként vette birtokába, a pillérközöket csinos, a közeli Tisza-part kocsmáit idéző farácsos kerthelyiséggel kiegészítve. Mindent egybevetve a kétezres évekre a ház műszaki állapota, belső térrendszere épp úgy elavult, mint a közművelődési rendszer felbomlásával a működési konstrukciója. A VMK jövője a magas fenntartási költségek és a városban létre­jövő új kulturális intézményrendszer igényei miatt kérdésessé vált.

Bán Ferencé olyan vérbeli modernista vízió, amely hitt a radikális építészeti minőség valóban népnevelő, identitásalakító erejében. Tette ezt egy olyan időszakban, amelyben a hatalom már korántsem kultúrpolitikai, sokkal inkább ipari-infrastrukturális kérdésnek tekintette az építészetet, így a panellakások és az „instant” óvodák, iskolák, kultúrházak mennyiségi termelésére összpontosított. A korábban szellemi műhelyként működő építészirodákkal szemben a típustervek gyors termelése vált hivatalos elvárássá. A növekvő volumenű, ugyanakkor zuhanó minőségű, silány építészet és a tervgyárak ráadásul évtizedekre meghatározták a lakosság modern építészettel szembeni attitűdjét.

Mi lenne, ha eltakarnánk?

A 2014-ben elkészült rekonstrukció – az építéshez hasonlóan – hosszú évekig húzódó, a hazai közberuházások és építészeti tervpályázatok természetét ismerve tipikus fordulatokkal teli vajúdás eredménye. A nyíregyházi vezetés a jelentős EU-támogatással megvalósuló Agora program keretében akarta tető alá hozni a lerobbant művház funkcióbővítő rekonstrukcióját. Az első komolyabb tervpályázatot 2009-ben írta ki a város vezetése, amelyet az organikus iskolát képviselő, valójában posztmodern nyelvet használó Dévényi Sándor nyert meg. A terv Bán tiszta szerkesztésű, maszkulin épületét mintegy zárójelbe téve organikus, neoszecessziós hangulattal színezett kiegészítést javasolt, amely körbe­ölelte (és részben eltakarta) volna az épületet. A szükséges színházi funkciókat hatalmas építési és fenntartási költségeket ígérő objektumban képzelte volna el. A drága és nehezen kivitelezhető terv elvetését követő fázisban a művház felújítását egy teljesen új, szintén Dévényiék tervezte színházépülettel fejelték volna meg, a két kultúrhelyszínt pedig szatírába illő gesztussal Távolság Áthidaló Megoldás (sic!) névre keresztelt díszburkolatcsík kötötte volna össze. A 2010-es hatalomváltás után a jelenlegi polgármester, dr. Kovács Ferenc (Fidesz–KDNP) vezette új önkormányzat leállította a már előkészített projektet, és új épület helyett a környéken lévő kulturális intézmények felturbózásával és integrálásával operáló koncepciót dolgozott ki.

Ezzel párhuzamosan a művház rekonstrukciójára újabb meghívásos pályázatot hirdettek, melynek során a súlyos betegségéből éppen felépülő Bán és irodája javára a többi – nyíregyházi – pályázó egyetértésben visszalépett, mondván, a feladatot ő érdemli. A sokat fotózott tokaji nyaralójában önszorgalomból szakadatlanul skiccelő és modellező mesternek persze volt megoldási javaslata, nem is egy. A felújítás során a betonszerkezetet teljesen lecsupaszították, a pillérek közötti alsó teret részben átjárhatóvá tették, részben pedig világos, a szerkezet vizuális érvényesülését biztosító transzparens fogadó- és kiállítóteret helyeztek el. A középső – irodáknak és a városi tévé stúdióinak helyet adó – szinteket felújították, de a szerkezet adottságai miatt nagyobb változások itt nem történtek. A tetőn ezzel szemben megvalósult az eredeti elképzelés szerint variálható, összenyitható, korszerű színpadtechnikával felszerelt tér, amihez azonban az eredeti aszimmetrikus tetősíkon változtatni kellett. A megtisztított monolitszerkezetet hófehérre festették, ami erősíti az épület szoborszerűségét, hangsúlyozza konstruktivitását. Az új tűzvédelmi, gépészeti és egyéb biztonsági előírásoknak való megfelelés érdekében a ház mindkét oldalán egy-egy pár eltérő minőségű szerviztorony kapott helyet. Ezek az elvben funkcionális szükségszerűségből odaillesztett építmények ugyanakkor a rekonstrukció többfelvonásos építészeti drámájának kulcsmomentumait jelentik.

Horgonyt kapott

A tény, hogy a ház újragondolásának feladata végül (a korábbi visszautasítottságot egyébként kifejezetten sérelmező) Bán rajz­asztalán landolt, számos ellentmondást vet föl. Amikor évtizedek után az eredeti tervező nyúl hozzá az időközben megannyi jelentésváltozáson átesett épülethez, óhatatlanul felmerül a szerzőiség és a szerzői jog fogalmának problematikája. A szakma természetéből, öndefiníciós bizonytalanságából adódóan (művészet, technológia, alkotás, szolgáltatás?) a kérdés bonyolultabb, mint egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotás esetében. Egy házat eltérően értékel a tervezői szándékokat gyakran „áthágó”, a használat lehetséges módjait újraíró mindennapi használó, a történeti-esztétikai kánon, illetve az utóélettől óhatatlanul befolyásolt alkotó, miközben – éppen a terek magától értetődő mindennapos használata miatt – a ház hamar leválik a személyes életműről. Mindezt tovább bonyolítja, hogy az épületeket állami tervezőirodák alkalmazottaiként tervezőknek most a piaci igényeket kiszolgáló magánvállalkozókként kell érvényesülniük. A teljesen új társadalmi és gazdasági környezethez alkalmazkodni kényszerülő építészeket most nem a központosított bürokrácia, hanem a magánberuházók profitorientált logikája kényszeríti kompromisszumokra.

A köztulajdonként megújuló VMK esetében a piac diktálta kényszerről nem beszélhetünk, ugyanakkor Bán és kollégái – mintegy önkritikát gyakorolva – az univerzális utópia magányos képviselőjét megkísérlik az időközben igencsak megváltozott városhoz idomítani. A tervező szerint a tornyok „végre lehorgonyozzák” a lebegni látszó szerkezetet. A tűzlépcsők átlátást biztosító fémszerkezetével átellenben az új főbejáratot és fő­lépcsőházat fehérre vakolt, erősen plasztikus tömegekben helyezte el. A szabálytalan hasábok vizuálisan és szerkezetileg is megszelídítik, részben eltakarják, részben a járószinthez horgonyozzák az épületet. Az építész saját elmondása és a végeredmény tanúsága szerint is kiegyezésre törekedett Nyíregyházával – és talán harminc évvel ezelőtti önmagával is. A ház jövőjét illetően továbbra is kérdés, hogy milyen relevanciája lehet egy mégoly ínyenc műépítészeti gesztusnak a mindenféle utópiától egyre távolabb sodródó Kelet-Magyarország kulturális közegében.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre. Az írás a Magyar Narancs honlapján jelent meg.